Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
A SZÁNTÓFÖLD TÉRFOGLALÁSA 47 művelés egyéni alapon, kötetlen formában folyt, mentesen a közös nyomáskényszer bilincseitől. Módot adott erre, hogy felosztás, szétszórtság, szétdaraboltság hiányzott itt: a tanyásgazda egy tagban bírta s legjobb belátása szerint — a természeti adottságok testére szabott parlagoló rendszerben — művelte szántóföldjét. A két mezőváros határában és pusztáin a nagyobb önállóság, lazább földesúri függés tette lehetővé, hogy a tehetősebb gazdák birtoklásban is, gazdálkodásban is nagyobb szabadsággal élhessenek. Akad azonban az ellenkező végletre is példa, még pedig ugyancsak a déli síkságon s részben a Tápió vidékén, általában újabb keletű falvakban. Itt nem is ritka dolog, hogy a jobbágyoknak csak ott, esetleg kiegészítésképpen ott jut a kaszálóból évről-évre, ahol a földesúr vagy embere kijelöli. Kevesebbszer fordul elő ilyesmi a szántóföld esetében, akár úgy, hogy ő juttat földeket harmadik nyomás céljára (de mivel sovány homokról van szó, a határok megvonása nélkül), akár úgy, hogy jobbágyai csak ott és akkor vethetnek, ahol és amikor az urak evégből földterületet „mutatnak ki" számukra. A szélső esetet egy még csak születőben levő falu: Törtei képviseli; itt annyira az uraságtól függ a földek juttatása, hogy tetszése szerint ad belőlük hol többet, hol kevesebbet a jobbágyoknak. Nyilvánvaló, hogy hasonló helyzetben a szokott újraosztásos földközösségi birtoklásra és szoros közösségi szabályozásnak alávetett nyomásos gazdálkodásra nem kerülhetett sor. De előfordulnak más átmeneti formák is, melyek még a megtelepülést követő szabad foglalásra és többé-kevésbé kötetlen gazdálkodásra utalnak. A paraszti vallomások még említést tesznek olyan esetekről, amikor az állandóan kihasított szántóföldek már jóideje a földközösség és művelési rendszer keretébe tagolódnak, de pusztákon, külső részeken még nem szűnt meg a kötetlen birtoklás és földhasználat gyakorlata. Korábbi szabad foglalásra utal vissza több község olyan értelmű válasza is, hogy holdszámra nem mondhatják meg, mennyi szántóföldje van egy-egy gazdának, mivel „egyenetlen" a határ. Legtöbbször azonban a dűlők számáról és az egész helyes (telkes) gazdának jutó szántóföld terjedelméről is értesülünk. Mindkettő elég változatos, még egy községen belül is a különböző földesurak birodalmában : az előbbi 2 és 24, az utóbbi 5 (Vácott) és 72, nagy átlagban kb. 26 magyar hold körül mozog a bevallások szerint. Legnagyobb telki szántóról a déli síkság (kb. 33) és a Galga—Tápió vidéke (28,5), legkisebbről a dombvidék déli szakasza (22) és a Dunavölgy falvai (23) adtak számot; az emelkedettebb térszín északi és középső része a maga hozzávetőleg 25,5 m. holdas átlagértékeivel középtájon helyezkedett el. Abban már kevésbé jutnak kifejezésre az egyes tájegységek sajátosságai, hogy a falvak népe hány nyomású rendszerben műveli szántóföldjeit. A természetes fejlődés, láttuk, a kétnyomású gazdálkodáshoz vezetett. A hármas nyomásra való áttérés dolgában esetenként földesúri beavatkozással kell számolni, bár akad az ellenkezőre is példa: Tószegen a földesurak két vetőre osztották a szántóföldeket, s a jobbágynép volt az, mely harmadikat is formált magának. Az is előfordul viszont, hogy míg a falu parasztjai megmaradtak a két vető mellett, az uraság majorsági táblái már a háromnyomású rendszert követik. A kétnyomású rendszernek ugyanis — nagy hátránya mellett, hogy ti. a három nyomással szemben negyedével kisebb vetésterületet nyújtott — bizonyos előnyei is voltak. Egyrészt — nem térve ki a háromévenkénti helyett minden második esztendőben kijutó pihentetésre — szintén
