Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
kb. negyedével nagyobb ugar- (és tarló-) legelőt biztosított, ami legeltetésre alapozott jelentó's állattartással rendelkező' falvakra nézve éppen nem volt közömbös. Másrészt az ó'szi és a tavaszi gabonavetés arányának megállapításában nagyfokú rugalmasságra engedett tehetőséget. Megfigyelhető, hogy a községek nagy részében több ó'szi gabonát termesztettek a tavaszinál (néhol az utóbbi teljesen hiányzott). Háromnyomású rendszerben nem volt könnyű dolog az eltérő arányt megvalósítani (csupán egy-egy dűlő átcsatolásával, ami azután a következőkben gondot okozott), hiszen a nyomások többnyire nagyjából egyenlők voltak. Két nyomás esetén viszont abban, mely pihenés után termőre fordult, a területet tetszés szerint lehetett megosztani ősziek és tavasziak között. Ha az egyik nyomás kisebb vagy soványabb talajú volt a másiknál, előfordult, hogy abba tavaszit egyáltalán nem vetettek. A számszerű arány azt mutatja, hogy a terület községei az ismert esetek 51,1%ában a kétnyomású, 33,0%-ában a háromnyomású gazdálkodást követték, olykor az egyik nyomásnak csak a szomszédos pusztán találva helyet. Bizonyos fokig az előbbihez kapcsolódik az a néhány eset, amikor a falu határát két nyomásban művelik ugyan, de a csatlakozó pusztán kiegészítő szántást-vetést folytatnak; továbbá az a sajátos gyakorlat, midőn a két nyomásban csak őszieknek jut hely, a tavaszi gabonát más földbe vetik, ugar beiktatása nélkül, esztendőről esztendőre. Különleges eset volt továbbá, ha a három mező közül csak egyen arattak, kettő pihent minden évben. Orszentmiklós parasztjai pedig arról adnak hírt, hogy négy mezőre oszló szántóföldjükből egybe őszit vetnek, majd a következő évben, de csak a javába, tavaszi kerül, a többi pedig két másik vetővel együtt ugaron marad. A tanyásgazdálkodás két példája mellett külön figyelmet érdemel végül néhány híradás, mely arról tanúskodik, hogy a nyomáskényszer nyűgét szétfeszítve, kapásnövények kezdenek beférkőzni az addig gabonaféléknek fenntartott szántóföldre. Dunakeszin kétévenként, mikor a jobbik nyomás kerül bevetésre, a tavaszi gabona mellett helyet kap a kukorica is. A dombvidék több helységében: Vácegresen, Kistarcsán, Kerepesen, Bényén és Káván is külső, nyomás-, illetőleg szántóföldön termett kukoricáról, Tápiósápon és Tápiósülyön ugarföldeken nevelt dohányról történik említés. Gyakran előfordul ezenkívül a kukorica (akár a köles) írtásföldön, pusztán (még kaszálóval váltakozva is); egyébként azonban kukoricának, dohánynak, csakúgy, mint kendernek, káposztának, azután a ritkábban említett lennek, dinynyének, komlónak, töknek, hüvelyesnek az erre rendelt külön kert a termelőhelye. Nemcsak a szérűskertekkel találkozunk gyakran: a maguk sokrétűségével ezek a „ház folyásán" találhatóktól elkülönített kertek is a táj sajátos profiljához tartoznak. A háborús idők lezárultával a szőlőtelepítés is nagy lendületet vett. 1768 táján már alig van helység, amelynek ne lenne meg a maga, olykor gyümölcsfákkal is ékes szőlőhegye, sőt egyik-másik még tovább is épül. Vácdukán még ki-ki foghat is magának egy-egy darab földet, hol szőlőt telepíthet; ugyanitt a metszés munkájára csak azokat fogja a földesúr, kik a szőlő munkájában „tudósabbak", több helyen pedig jobbnak látja az egész szőlőművelést napszámosokra bízni. Ahol a művelésben nem serénykednek (mint Szentlőrinckátán), ott a szőlőből a „vékony" kapálásnak megfelelően nem sok hasznot látnak. Néhol nemcsak az e*gyes jobbágyoknak, hanem magának a községnek is van szőleje, hogy jövedelme hozzájáruljon a közös terhek viseléséhez. Községi szántó
