Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
III. Táj és település
kozó peremvidéken ellentámadásba lendült erdó'k, cserjések szorították összébb a korábban megművelt földek állományát. Az alföldi részeken viszont, hol a ligetes erdőkből mutatóban is alig hagyott a zivataros századok pusztítása, a fátlanság következtében nekiszabadult homoktól és vízállástól, posványtól tarkított füves puszta vált uralkodóvá. 1768 tájáig paraszti munka gyümölcseként összébb szorult mind a kettő valamelyest, de erdős dombok egyfelől, fátlan füves síkság — a nyugati, keleti és déli részek egyéb természeti adottságainak megfelelő változatokban — másfelől: az egyes kisebb tájegységeknek fő jellemző jegyei maradtak. A dombvidék erdőségei a század elejéhez képest nagyjából sértetlen állnak még a paraszti vallomások elhangzása idején. A szomszédos Pest-Budán még nem érkezett el a városi-ipari fejlődésnek az a lendülete, melynek nemsokára a környék nem egy rengetege esik áldozatul. Folynak ugyan egyes urak — elsősorban a váci püspök és Grassalkovich kamaraelnök —- birtokán is nagyarányú építkezések, ezekhez azonban jobbára a Tiszán Szolnokra úsztatott faanyagot hordatják jobbágyaikkal. Mindamellett főképp ugyanennek a két földesúrnak a népe tetemes favágási robotról is tesz vallomást, ami arra utal, hogy tűzifa iránt nőttön nő a kereslet, elsősorban a városi lakosság részéről. Püspökhatvanban roboton felül is vágat fát a püspökség, s a szegény nép siet élni a pénzszerzési alkalommal; Domonyban meg a számos zsidó lakosnak hord fát az erdőről fizetségért. A tömeges fapusztítás egyéb módjai azonban még nem öltenek nagyobb méreteket ebben az időben. Hamuzsírfőzésről, melyben az akkori erdők legfőbb veszedelme rejlett, ezen a tájon nem szól híradás. Kovácsszenet nyilván többfelé égettek; meszet egyedül Csőváron, igaz, aligha jelentéktelen mennyiségben, hiszen közeli községek lakói is hordták onnan messzejáró szekereken. Az erdők akkori jelentős állományához képest azonban sem ez nem járhatott komolyabb megritkulással, sem néhány uradalmi téglaégető üzemben tartása, vagy a sör- és pálinkafőzés, mely utóbbi révén jónéhány község lakói igyekeztek könnyíteni sorsukon. De természetesen földesúr és jobbágy szokásos méretű faizása — az épület-, szerszám- és tűzifa céljára való rendszeres erdőlés — is nyomokat hagyott az erdőségeken, bár a népnek tüzelésre száraz vagy esett fánál egyebet nem volt szabad hordania. S abban az időben, amikor rendszeres erdővédelemről és -gondozásról még alig lehetett szó, ugyancsak érzékenyen érintette a faállományt az erdei legeltetés, sőt bizonyos fokig a makkoltatás is, mely a tölgyesek-bükkösök fő haszonvételét alkotta. De a megművelt földek is mindinkább bele-belekapnak, túl a cserjéseken, az erdők hajdan összefüggő, zárt állományába. Főképp északon, a Cserhát nyúlványai között megbúvó falvakban történik említés irtásföldekről. Püspökhatvanban a mérnöki munkával kiszabott hatalmas jobbágytelkeken belül épp csatlakozóban vannak a már huzamos idő óta szántott-vetett földekhez; Püspökszilágyon nagyságra szinte a házhelyhez tartozó szántókkal érnek föl; Kisnémedin, az urasági erdő tetemes kárával, a faluhatárnak majdnem felét alkotják. De bukkan elő irtvány, ha nem is ilyen kiterjedésben és jelentőséggel, a dombvidék északi részének más községeiben, sőt annak peremén is. Mindez az emberi behatás, mely, főképp a széleken, az erdőségek ritkulását és fokról fokra való visszaszorulását eredményezte, legteljesebb együttesben és legintenzívebben itt, a hegységhez csatlakozó dombok övezetében jelentkezett — s mégis, ezen a legemelkedettebb szakaszon maradt meg legtöbb a faállomány értékéből s gazdagságából. A bagi rengetegnek híre van, a galgamácsait meg oly sűrűnek mond.1
