Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

III. Táj és település

ják az ottaniak, hogy a jószág nem legelhet benne. A dombvidék déli felének jobbágyai viszont már nem egyszer az erdő túlságos kipusztulásán sopánkodnak: Tápiósápon már csak a tuskókat és gyökereket ásogatják, Maglódon pedig egyenként az erdőnek semmi hasznát nem látják többé, pusztán a község szükségére vágják hébe-hóba. Maga a dombvidék is tovább tagolódott tehát aszerint, hogy a falvak határából, csatlakozó pusztákból mekkora területet foglalt el, milyen állapotra jutott, s az egyes gazdaságoknak mit tudott nyújtani az erdő. Északon még nem akad község, mely az erdőnek híjával lenne, de egyik-másik helyen kiterjedtnek már alig mondható. Az azonban itt kivételnek számít, ha a községnek nincs egyebe cseplyés harasztnál (bozótos csalitnál), vagy ha a zápor lefutó vize olykor elhordja a szántóföld egy darabját, mivel egy-egy lejtős oldalon nincs, ami az eróziónak útját állja. Még a Gödöllői dombságon is akad tekintélyes erdőség, de itt már korántsem ritka dolog, ha az erdő kicsi, vagy csak harasztos, esetleg csupa fiatal fából áll; előfordul az is, hogy a falu határában nem, csupán szomszédos pusztán található, sőt nem egy Pesthez közel eső faluban teljesen hiányzik. Az emelkedettebb térszín déli szakaszán meg éppenséggel gyakori, hogy az erdő csekély, vagy nem több harasztnál (olykor, mint láttuk Maglód esetében, abból is alig maradt valami); arra is akad példa, hogy új erdőt kell nevelgetni, vagy hogy mindenestül nélkülözni kell. Ám az igazi különbség erdő dolgában, a felszíni formák eltéréseit megtetézve, a dombvidék és a körülölelő síkság között adódik. Az északkeleti lapálynak a dombokkal érintkező szegélyén még akad valamelyes faizásra alkalom, de lejjebb már örülni kell, ha legalább nyesedék jut a földesúr erdejéből, nem egy falu lakói máshonnan kénytelenek fát szerezni. Nem jobb a helyzet nyugaton, a Duna mentében sem: itt még az is ritkaság, ha a földesúr rendelkezik erdővel. A dunakesziek csak szekerezés vállalása fejében jutnak fához, más községbeliek fizetségért; esetleg dunai szigetet bérelnek, hogy legalább vesszőben ne szenvedjenek hiányt. Dömsöd határában volna egy füzes-nyáras liget, de azzal a beszállásolt katonaság korántsem éri be, így hát az ottaniaknak máshonnan, pénzért kell fát venniük. Végképp erdő nélkül szűkölködik azután a déli síkság népe. Nagykőrös még csak dicsekedhet valamelyes haraszttal, ám a többi helységnek vissza-visszatérő panasza, hogy a fa teljességgel hiányzik, vagy ha mégis akadna, vágását a földesúr tilalomban tartja; a ceglédiek olykor más megyéből kénytelenek szükségletüket fedezni. Ezen a tájon a növényzet korábbi elvadulásából visszamaradt gaztenger segít hozzá, hogy ne pusztán nádat, szalmát, trágyát kelljen fűteléknek feláldozni. így rajzolódik ki az erdő meglétének, minőségének és szerepének tükrében a mainál árnyaltabban a dunabalparti Pest megye természeti képe. A két évszázad alatt nagyjából változatlanul maradt domborzat és éghajlat (ez utóbbinak kontinentális szélsőségeit ugyan a kiterjedtebb erdőségek s nagyobb felületet borító vizek enyhítették valamelyest) csak fő vonását húzták meg a táj dombvidék és síkság között megoszló profiljának. Már részben a talajviszonyok s főképp a vízrajz: keleten két kisebb folyó, nyugaton a Duna, délen a posványok, állóvizek, „föld árja", szikes tavak: a maguk sajátosságaival a dombságot körülölelő róna további tagolódását érzékeltették. Még tovább finomította a képet, a mainál erősebb hangsúlyt adva a résztájak egyedi vonásainak, a természetes növényzet, elsősorban az erdőtakaró alakulása. Az emelkedettebb térszínen belül is más-más, bár egymásbasimuló változatot jeleztek az északi, magasabb dombok szélükön már itt-ott meg-