Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
III. Táj és település
nyugati szelek szárnyán elözönléssel fenyegető homokfelhők útjába. De ha már a homok kevésbé megzabolázott uralma bizonyos fokig eltérő jegyekkel ruházta fel a terület hajdani természeti képét a maihoz képest, még inkább állt ez a két másik tájelemre: a vizekre és a növénytakaróra nézve. Mind a kettőn mély nyomokat hagytak a török hódoltság s a rákövetkező háborús időszak súlyos viszontagságai, s az azóta eltelt öt-hat évtized békés építőmunkája korántsem tudta jóvátenni, amit mintegy 170 esztendő törődés-hiánya és pusztítása okozott. Gondozó-alakító emberkezek roppant megfogyatkozása következtében nem annyira az őstermészet nyert teret, mint inkább elvadult, elromlott tájelemek 16 terpeszkedtek az egykori kultúrtáj szűkre zsugorodott, szegényes maradványainak rovására. Nemzedékek megfeszített munkája kellett hozzá, hogy a táj eltorzult vonásai helyreigazodjanak, a megművelt földdarabok mindinkább teret nyerjenek, s idegenszerű vonásait levetkőzve, a vidék a szántóvető ember tevékenységének ismét otthonos színterévé váljék. Kétszáz évvel ezelőtt még hiányzott a rendszeres, szervezett erőfeszítés a vizek megzabolázására; szinte ősi szabályozatlanságban borították el időnként vagy tartósan a terület jelentősen nagyobb részét, mint napjainkban. A dombvidéken a lefutó folyók, patakok okoztak sok bajt folytonosan visszatérő kiöntéseikkel. Főképp a mentükben elterülő rétek voltak kitéve gyakori veszedelemnek: hol iszappal borította el őket az áradat, hol a renden heverő, vagy már boglyákba rakott szénát sodorta magával. Emellett állandó jelleggel, minőség tekintetében is rontotta a rétek hozamát, hogy a nedves, vizenyős részeken csak sasos, savanyúfüves széna, csaté termett. Emberi beavatkozás helyenként még súlyosbította a helyzetet, amikor malomgáttól felduzzasztott víz zúdult lejjebb fekvő falu kaszálójára. Nem menekedett a vizekkel járó, ha nem is mindenben azonos gondoktól a síkság népe sem. A keleti részeken a Galga, Tápió, Zagyva öntött ki vissza-visszatérően; egy falu: Tószeg lakóinak pedig a Tisza árjával kellett mindegyre szembenézniük. Már a Duna meg-megújuló árhullámai több mint féltucat helységnek nemcsak kaszálóját, hanem szántóföldjét, olykor magát a lakótelepülést is veszélyeztették; a dömsödiekre pl. külön terhet rótt a töltéscsinálás. Pereg lakói pedig, mivel a féltett kezes jószágot nem akarták árvízveszélynek kitenni, akolkertjeiket — a kertes település szokott módjától eltérően — kénytelenek voltak a belsőségtől távolabb elhelyezni s ott külön költséggel felfogadott őrző, vigyázó embereket tartani. A déli rónaság viszont alkalmas folyóvizek nélkül szűkölködött, annyira, hogy a tápióbicskeieknek hordókban kellett vizet kivinniük a szántóföldre, ökreik itatására. Annál több volt errefelé az állóvizekből, szikes tavakból, turjányokból, mocsaras, posványos helyekből. Míg a szélesen hömpölygő Duna, sok kártétele mellett, a közeli községek számára fő forgalmas útnak számított, beljebb őszi esőzés s kivált tavaszi hóolvadás idején szinte teljesen csődöt mondott a közlekedés. A rakoncátlan vizeknél a maitól még inkább eltérővé formálták a táj képét a növényzetben beállt változások. Az első települőket, kik a viharos emberöltők után megpróbáltak újra gyökeret verni a törökpusztította részeken, meglehetősen elvadult növényvilág fogadta. A gazdátlanná vált szántóföldek, rétek, elpusztult kertek és szőlők helyét gyom és bozót verte föl. A dombságon s a hegységhez csatla16 MENDÖL TIBOR: AZ új települési rend. Magyar művelődéstörténet IV. Budapest é. n. 170. — V. ö. WELLMANN I.: A gödöllői Grassalkovich-uradalom gazdálkodása, i. m. 30 — 33.
