Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
III. Táj és település
ványa szögellik be a Galga két oldalán 300 m fölé is magasodó vonulatok alakjában. Délkeleti irányú kiágazásai: fő tömegükben 2—300 m-re emelkedő halmok, köztük mélyülő völgyekkel, a nyugat s kelet felé fokozatosan elsimuló Gödöllői dombságban terülnek széjjel. Tovább délkeletnek, Tápiósáptól Pándig jobbára 150—200 m magasságú, völgyekkel tarkított dombok sorából adódik a kiemelkedő középső térszín végső nyúlványa. E három összetevő együtt mintegy 60 km hosszú, fent 25 km széles s Pest—Vácszentlászló vonalától lefelé fokozatosan elkeskenyedő félszigetet alkot, melyet három oldalról síkság ölel körül. Nyugat felől a Duna Sződnél s Pest körül kissé kiöblösödő, majd Soroksártól lefelé kitáruló völgye, emitt szélesebb 100 m-nél mélyebben fekvő övezettel; délről a Kiskunságban folytatódó rónaság, közbül 140 m-ig is emelkedő homokhátsággal; végül kelet felől a Cserhátalja lankái s tovább a Tápióvidék részben, a Zagyva szomszédságában 90 m tenger színe fölötti magasság alá is süllyedő ugyancsak mélyfekvésű lapálya. A dombvidék kiemelkedő profiljának további hangsúlyt adnak az éghajlat sajátosságai. Az egész terület kontinentális jellegű, napfényben, hősugárzásban bővelkedő, csapadékban s a levegő páratartalmában szegény, szélsőséges, aszályra hajló klímáján belül a magasabb fekvésű félsziget, kivált a déli síksághoz viszonyítva, kiegyenlítettebb változatot képvisel. A napsütéses órák száma, a nyári tenyészidőszak hőösszege, a hőingadozás egytől-egyig csekélyebb itt. Igaz, az első őszi s az utolsó tavaszi fagy nagyobb időközt fog át, ennek megfelelően kissé korábban jelentkezik s valamivel később tűnik el a hótakaró; viszont a nyári és a hőségnapok száma jóval kevesebb. Az alföldi részeken nemcsak a napsugárzás időtartamának és erősségének, meg a középhőmérsékletnek magas értékei jutnak fokozottan érvényre: az évi és napi kilengések is nagyobbak. Annál hangsúlyosabb jelenség ez, mert a homok ráadásul rossz hővezető: gyorsan felmelegszik, és tartja is a forróságot, míg tűz a nap, hasonlóan viselkedik ellenkező előjellel, ha hideg az idő. így a talajmenti légrétegben még szélsőségesebb, napi értékekben is kiugróbb az ingadozás, a növényzetet körülölelő mikroklíma még kevésbé kiegyenlített. Síkság és dombvidék arculatának ha nem is élesen elütő, mégis más-más árnyalatot mutató vonásai még határozottabban kirajzolódnak a nedvesség adatainak tükrében. Igaz, a csapadék az egész területen mindenképp elégtelennek, bizonytalannak és kedvezőtlen eloszlásúnak mondható. Ritkán haladja meg az évi 500— 550 mm-t, s annak is alig több mint fele hullik a vegetációs időszakban. A kapásnövények fejlődése szempontjából oly fontos július hó folyamán mindössze 50 mm körül mozog, az egész nyárra pedig csak 30%-a jut, holott a párolgás ugyanakkor az egész évinek 43%-a. Mégis a fokozatbeli eltérés ebben a vonatkozásban is szembetűnő. A déli, legnapfényesebb rész a legszárazabb is egyszersmind: itt évente 50 m m-rel kevesebb csapadék hullik, ezzel együtt 25—50 mm-rel nagyobb a számított vízhiány, s a levegő páratartalma is csekélyebb 2—4%-kal. Mindez annál súlyosabban esik latba, mert a meszes homok, mely a síkvidéket borítja elsősorban, a meglevő kevés vízzel is rosszul gazdálkodik. A csapadékot gyorsan levezeti, keveset tart belőle vissza a gyökerek zónájában, úgyhogy a növényzet többnyire az éppen lehullott esőre s harmatra van utalva; a bővebb nedvességet a víztárolás téli, októbertől márciusig tartó időszakában is kevéssé tudja tartalékolni. A vízben való szegénységet még tetézik a szárító szelek, melyek hevességét a déli síkon hegyek gátló láncolata sem tompítja.
