Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
III. Táj és település
A táj folyóvizekben sem bó'velkedik ; annál több a Duna holtágaiból visszamaradt vizes, mocsaras terület, meg a szikes tó: itt a sekélyen elhelyezkedő' vízzáró réteg útját állja a nedvesség levezetődésének, úgyhogy főképp tavaszi hóolvadás idején belvízveszély üti fel fejét. Talajvíz dolgában sem valami kedvező a helyzet: a Duna mentében s a déli homokhátság alatt elég hamar elérhető ugyan, de mennyiségre kissé szegényes, a dombság alatt pedig meglehetős mélységben húzódik. A felszín- és éghajlat-okozta tagoltságot további színekkel tarkítják a talaj változatai. Északon a Cserhát nyúlványainak megfelelően a nógrádi agyagos barna erdőtalaj szögellik be, keskeny vályogövezettel szegélyezve; viszonylag soványabb földek ezek. Tovább a meszes homoknak jut a főszerep, keskeny vályog- és sziksávoktól s foltoktól meg-megszakítottan, a Duna hajdani holtágainak és hordalékainak vonulatától megszabott, jellegzetes északnyugat-délkelet irányú elrendeződésben. A Gödöllői dombság tömbjén a homok valamivel értékesebb, rozsdabarna erdőtalaj-változatban terül széjjel. Még egy fokkal jobb földű Tápiósápon túl a dombvidék végső délkeleti szakasza, hol a halmokat borító lösztakaró erdei jellegű mezőségi vályogtalajjá alakult. A Duna lapályán ismét a homok az úr — mégpedig Sződ—Dunakeszi vidékén a futóhomok —, csupán dél felé, főképp a völgy peremén enged teret szikes altalajú réti és mezőségi vályognak, meg meszes, szódás, szerkezetnélküli sziknek; ugyancsak eléggé csekély értékű föld valamennyi. Már a Kiskunsághoz csatlakozó hátságon megint a futóhomok terpeszkedik széjjel; termőéiben is szegényebb, mert a víz gyors levezetése révén a benne oldódó növényi tápanyagok is kimosódnak. Számottevőbb értéket csak az Abony környéki föld, a délkeleti csücsök löszeredetű, meszes-szódás, itt-ott szikes vályogja képvisel. Általában véve a táj keleti peremének talaja mondható legértékesebbnek, elsősorban északkeleten a Zagyva, Galga hordalékával terített földek, utánuk a Tápióvidék, hol vályog jellegű erdei és öntéstalajok, meg humuszos és futóhomok váltogatják egymást. A fizikai földrajzi adottságok a természetes vegetációra sem maradtak hatás nélkül. A táj középső részét elfoglaló, délkelet felé fokozatosan elsimuló dombvidéken a Magyar Középhegység flórája öblösödik be az Alföld jellegzetes növényegyüttesébe. A halmokon még valamennyire megtalálhatók a hajdani tölgyesek többé-kevésbé zárt erdőtakarójának maradványai. Lejjebb már csak itt-ott bukkan fel a tölgyek csoportja: ártereken s a homokhátság kevésbé sovány, közelibb talajvizű pontjain. Különben a nedves laposokon s az időnként vízjárta részeken legfeljebb láperdők, füzek és nyárfák ligetei magasodnak, a füves homoktenger egyhangúságát csak itt-ott szakítja meg fehérnyár vagy boróka; a sziken pedig még ez is hiányzik. Mindezzel a termesztett növények életfeltételei ugyancsak nagy mértékben adva vannak. A szélsőséges, szárazságra hajló klíma, bőséges napfény, erős hőingadozások, csekély és szeszélyes eloszlású csapadék, gyenge légnedvesség általában növeli a bizonytalansági tényezőt a vidék gazdálkodásában. Legkevesebb kockázattal hőigényes, szárazságot, homokot tűrő haszonnövények művelése biztat, közülük is elsősorban az őszieké, melyeknek módjukban van a téli, koratavaszi nedvességet valamennyire kihasználni. A sok napfény, derült nyárvége szőlőnek, gyümölcsnek is kedvez. Viszont a kapások fejlődésének nyár derekán nem ritkán aszály vet gátat; másodvetemény sikeres termesztéséhez rendszerint kevés a föld nedvessége,
