Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
II. A paraszti vallomások a forráskritika mérlegén
lője jelen lehessen. De azt mindenesetre meghagyta a királyi utasítás, hogy a vallomástételben teljes szabadságot kell hagyni a parasztoknak : tilos őket az uraságnak vagy emberének akár közbeszólással, akár jelekkel, akár fenyegetéssel vagy egyéb módon nyilatkozatuk megmásítására befolyásolni. Ha azonban a falubeliektől feltártakba nem akart belenyugodni, kellő mérséklettel előadhatta ellenérveit, s azokat a megyei kiküldötteknek figyelembe kellett venniük. Az előírás úgy szólt, hogy a jobbágy-bevallásokkal szembesítve, a kettő közül azt iktassák a vizsgálat szövegébe, amelyik igaznak bizonyul. 4 Nem nyújtott-e azonban épp ez a megszövegezés lehetőséget a megye kiküldötteinek arra, hogy a paraszti válaszokat kiforgassák eredeti valójukból? Az az előírás, hogy az eljáró tisztviselőknek a vallomások szövegének hitelességét aláírásukkal s pecsétjükkel kell tanúsítaniuk, magában véve nem nyomott sokat a latban; még az sem volt döntő, hogy a királyi biztosnak felelősséggel tartoztak. De a királynő ezen túlmenőleg is iparkodott ellensúlyozni azt a hátrányt, hogy szükségmegoldásképp az uralkodó osztály érdekeit képviselő önkormányzati szervre volt kénytelen bízni az úrbérrendezés végrehajtását: a felsőbb utasítás a parasztközösségnek mondhatni bizonyos ellenőrzési lehetőséget engedett a vallomásokról készülő jegyzőkönyv felett. Más adatfelvétel során a megyei urak rendszerint hagyományos tolvajnyelvükkel: a feudális jogi kifejezésekkel súlyosbított latinnal éltek, melyből a paraszt csak saját kárán sajátított el egy-egy szót. 5 Ezúttal azonban a királyi parancs minden akadályt elhárított a széles körben való megértés útjából. Nemcsak a kilenc kérdőpontnak kellett a községben uralkodó nyelven elhangzania: a parasztság válaszait is, rendbeszedve s világos megfogalmazásban, a nép nyelvén jegyezték fel. De egyéb alkalmakkor a nép nemcsak a latin szöveg miatt nem tudta nyomon követni, hogy mit foglaltak írásba róla: szolgabíró uraimék nem is törték magukat, hogy beavassák feljegyzéseik titkaiba, még a község elöljáróságát sem, nemhogy közembereket. Itt viszont az utasítás — egészen szokatlan módon — úgy rendelkezett, hogy a bevallásokról fölvett jegyzőkönyvet föl kell olvasni a megkérdezettek előtt — ezeknek tehát módjukban volt meggyőződni: vajon a kiküldöttek szerkesztő beavatkozása nem ejtett-e csorbát megnyilatkozásaikon? A szöveg véglegesítésére csak azután kerülhetett sor, hogy a jobbágynép helyben hagyta, illetőleg kívánsága szerint a szükséges igazításokat elvégezték. Még a tisztázat szövegét is módjában volt a falu jegyzőjének áttekinteni, mielőtt a község pecsétjét ráütötték; így a vallomások nyomán általában olyan szöveg jött létre, mellyel a parasztság nagyjából egyetértett. Felvetődik azonban még egy kérdés : ha így a kilenc pontra adott válaszok hozzávetőleg a megkérdezettek véleményét fejezik ki — sokkal inkább, mint az írott 4 PAULY i.m. 437. 5 Érdekes megfigyelni, hogy amikor a jakobinus mozgalom vérbefojtása után Tessedik haladó törekvéseivel, szakképzett munkára és felvilágosult gondolkodásra nevelő szarvasi intézetével szemben is feltámadt a helyi reakció, a hangadó gazdák többek között fiaiknak a latin nyelvben való jártasságát hiányolták. (Ld. NÁDOR JENŐ—KEMÉNY GÁBOR: Tessedik Sámuel élete és munkája. Budapest 1936. 74, 77—78.) Nyilván két tényező is munkált ebben az első pillantásra meglepő állásfoglalásban. Egyfelől jómódú, felfelé törekvő parasztok ferde, feudális irányú igazodása a kiváltságok birtokában levő nemesség életformájához. Másfelől egy gyakorlati meggondolás: hogy a közvetlen felsőség: földesúr és vármegye latinnyelvü intézkedéseinek útvesztőjében jobban kiismerjék magukat.
