Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 1. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1964.)

A talajjavítás és talajművelés

gyeplővel hajtják; azt az eke szarvára akasztják, kötik, sokszor azonban, a derekára erősíti a szántó, az utóbbi esetben jobban tud vele irányítani. A szántás a Hegyköz magyar falvaiban kizárólag férfimunka; az aszszony vagy gyerek csak a jószág vezetésében segédkezik. A Hutákban általában az emberek nem mennek addig útba (a drótosok hívják így vándorlásukat), amíg a szántást és a vetést el nem végzik. De még így is megesik, hogy az asszonyok és lányok is megfogják az eke szarvát, ami a közeli Komlóskán elég gyakori eset. Sokaknak nincs megfelelő fogata és ezért másra szorulnak a szántás elvégzésében. Ezt vagy pénzben kifizetik vagy kézi napszámmal ledolgozzák. Általában egy napi szántásért 3—4, esetleg több napot kell kapálással vagy más munkával visszadolgozni. Ha a föld a szántás előtt nem ázott át alaposan, az eke nagy rögöket fordít ki, úgyhogy a borona nem tudja összetörni. Ilyenkor águskapa fokával verik szét, mert 'ennek súlya alatt könnyebben szétmálik a legmakacsabb göröngy is. Ha a talaj nem túlságosan kemény, a rögök is kisebbek, akkor erre a célra a sokkal könnyebb laposkapa is megfelel. Vannak, akik külön rögtörőbunkót készítenek és ezzel oszlatják el a csoportos földet. A rögtörés a tavasziak alá rendszeresen végzett munka, mely elsősorban az asszonyok feladata. A föld megpuhításának másik eszköze a borona, ennek fafogú formáját még emlékezetben sem sikerült megtalálnom. A XVII. század elején már vasas boronáról is olvashatunk, ami kétségtelenül csak a fogakra vonatkozik.

160 A Hegyközben a legtöbb parasztgazdaságban vasfogú fa34. Szánfás traktorral. Füzérradvány. Dévai J. felv.