Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 1. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1964.)

A vetemények

manapság az üzletekben szerzik be. Formája hegyes, szára egyenes, nagyjából megegyezik azzal, amit a Hegyalján, továbbá a Hegyköztől északra elterülő szlovák vidékeken használnak. A nyele rövid, csupán csak köldökig ér, mert a meredek és nehéz talajon csak így lehet vele megfelelő munkát végezni. A hosszú nyelű kapáról és az állva kapálásról határozottan állítják, hogy a hegyek között ezzel nem lehet boldogulni. A kapa beállítása külön tudomány. Egy kicsit alá kell állnia. Amit üzletben vesznek sokszor nem megfelelő és még tűzben kell a köpűjén igazítani. A gyári kapa ugyanis inkább nagyraálló, ezzel nemcsak nehezebb a munka, hanem eredménytelen is (M.). Általában háromszor kapálnak. A második kapáláskor egykor általánosan töltögették, de ezt a 40-es évektől kezdik elhagyni, úgyhogy ma már csak elvétve lehet töltögetett kukoricát látni a Hegyközben. Az ekekapa ezen a területen új vívmány. Csaknem mindenütt a felszabadulás után tűnt fel és az utóbbi években terjed rohamosan. Lókapával háromszor húzatják meg a kukoricát és utána kézi kapával háromszor soroznak. Az első kapáláskor a lókapával való munka és a sorozás közvetlenül egymást követi. A következő lókapázás után már csak kb. két hét múlva soroznak benne kézi kapával, végül közvetlenül mégegyszer lókapával meghúzatják, majd megsorozzák és azután már nincs több gond vele a betakarításig. A termelőszövetkezetek megalakulása után ugrásszerűen megnőtt az ekekapák használata. A nagyon hegyes határú falvakban (Kh., Vh., Nh.) még manapság sincs egyetlen egy lókapa sem. A kukorica betegségei közül az üszög a leggyakoribb, ez ellen általában nem védekeznek. Azt tartják, hogy a sok eső után üti fel a fejét. Vannak, akik mikor látják, hogy kezd üszkösödni, trőnyébe (ponyvába) gyűjtik össze az üszköt, kiviszik a föld szélére, hogy ne fertőzze a többit. A kukorica törésére a Hegyközben későn, csak októberben kerül sor. A hajával együtt szedik le és szekérrel hazaszállítva este vagy esős napokon fosztják meg. A kukoricagórét ma a többség laposkapával vágja le. Régebben általánosabb volt a kis balta, ezzel hellyel-közzel még ma is dolgoznak. A népi vélemény szerint az utóbbi a jobb. A laposkapa hamar tönkremegy a vastag kóró vágásában. A levágott szárat összekötik és csomóba rakják. Egy csomóba tíz kévét tesznek. Tíz csomót együtt egy rakásnak neveznek, ebben száz kéve van, ennyit raknak fel egyszerre a szekérre. A kukoricakóróval éppen úgy rakják meg manapság a szekeret, mint gabonaneművel. A zabja befele van. A segginéi mindig vastagabb kévék befele lejtenek. A közepét alaposan kibélelik, hogy a kívül levő nagyobb teher fel ne billentse a szekeret. A megrakás után nyomórúddal pontosan úgy kötik le, mint a szénát vagy a gabonaneműeket (Ny.). Van ahol éppen azért, mert a kéve két vége nem egyenlő súlyú, másképpen rakodnak. Az egyik kévét végével rakják kifele, a másikat pedig zabjával. így az egyik fogja a másikat és a súly is egyenletesebben oszlik el (M.). Mikor még egész kis mennyiségben termeltek kukoricát a Hegyközben, akkor