Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 1. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1964.)

A vetemények

Terjedése akkor erősödött meg valamennyire, amikor a makkoltatás jórészt megszűnt és kellett a hizlalásra és az apró jószág tartására. A legutóbbi időben térhódítását a beszolgáltatás is elősegítette, mert úgy igyekeztek termelni, hogy a beadott mennyiségen kívül, saját használatukra is maradjon. Kishután az első világháborúig egyáltalán nem ültettek, a legutóbbi időben is csak egy-egy vékást.

261 A Hegyköz szántóföldjeinek 7,1%-án termeltek 1956-ban kukoricát, ez a szám az országos átlag egyharmadát sem éri el, pedig vetésterülete növekedőben van. A termesztett fajták közül legrégibb a sárga vagy magyar kukorica, mely még ezen a hűvös vidéken is beérik. A fehér kukoricát nemcsak kertekben, hanem a szántóföldeken is termelték. Ültették a Szent János vagy másképpen Jánosnapi, továbbá a fehér filléres kukoricát is, ez utóbbinak a szeme olyan nagy volt, mint a filléres. Csak újabban próbálkoznak a lófogú fajtákkal, de ez nehezen érik be ezen a területen és nagyon vastag góréját kevéssé tudják takarmánynak felhasználni. Néhány év óta hibrid kukoricával is kísérleteznek, de ennek is hosszú a tenyészideje az itteni zord éghajlathoz. A minden nehézség ellenére is egyre terjedő növénnyel kapcsolatban arra törekednek, hogy lehetőleg jól trágyázott földbe kerüljön. így Nyíriben legalábbis felét frissen trágyázott földbe ültetik. A legrégibb vetési mód a szórvavetés. Ez a múlt század második felében még általános volt az egész Abaúj megyében.

262 Az össze-vissza nőtt tövek kapálása nagyon nehéz, ezért már akkor felhagytak vele, amikor még az ekekapát nem ismerték. Mikóházán egy pár évtizeddel ezelőtt még vetettek szórva és a soros vetés alig húsz éve vált általánossá. Ma is sokan kapával ültetnek, különösen a háztáji gazdaságokban és kertekben. Ehhez három ember szükséges: az egyik vágja a lyukat, a másik beledobja a szemeket, a harmadik pedig ráhúzza a földet a gödörre. Általában 5—6 szemet tesznek egy bokorba, hogy majd ritkíthassanak belőle és a legerősebb tövet hagyhassák meg. A síkabb határokban sorozót is használnak. Ennek három foga 60 cm-re van egymástól, ha nem ember húzza, akkor eketaligához kapcsolják és lóval vagy ökörrel vontatják végig a szántáson. Az így nyert egyenes vonalra ültetik kapával a kukoricatöveket. Ez a módszer azóta terjed, mióta az ekekapák meg jelentek. Ujabban fej trágyáznak műtrágyával. A mélyen vágott lyukba műtrágyát dobnak, majd egy kis földet húznak rá, hogy a magot közvetlenül ne érje, végül az egészet betakarják. Ma legáltalánosabb az ekefogatásba való vetés. Mikor még az ekekapát nem ismerték, akkor minden második barázdába pergettek, most csak minden harmadikba, mert az ekekapa így tud a sorok között elmenni. A vetőgéppel való vetés, sík talajon csupán újabban, a szövetkezetek megalakulása óta kezd meghonosodni. Az ültetésre, továbbá kapálásra egyforma laposkapát használnak, a művelésnek a Hegyközben ma még ez nem nélkülözhető eszköze. 1918-ig mecenzéfiek házaltak kapával és tőlük vették a nekik megfelelő formát,