Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Nagy Ágota: Parasztkertektől a gyógynövénykertekig
(mastix), piper (bors), gariofilum (szegfűszeg), cinnamomum (fahéj), ysopus (izsóp), satureia (csombor). Mind a Karoling listának (Capitulare), mind a St. galleni tervrajznak hatalmas irodalma keletkezett az elmúlt évtizedekben. A kertek és növények kutatói kénytelenek e meglévő néhány forráshoz igazodni, s újra és újra azokat venni alapul. Az igazsághoz tartozik, hogy egyes kutatók vitatják ezeknek az emlékeknek a hitelességét, korhűségét, mivel a korabeli egyéb irodalomban nem találnak egyező anyagokat.8 Mivel e vita mindaddig elméleti síkon folyik, amíg döntő bizonyítékok nem kerülnek elő ezek alátámasztására, továbbra is kívánatos megbízható forrásoknak tekinteni őket. FŐÚRI KERTEK A középkor vége felé a virágültetés szokása már általánosan elterjedt. A királyok és főnemesek által létesített várkertekbe elsősorban a szépségükért ültették a virágokat (szegfű, viola). Az uradalmi és a jobbágy-paraszti kertek elkülönülése után az uradalmakban, főúri kertekben már szakosodott, uradalmi alkalmazott kertészek irányították a munkát. A 17. században már a legtöbb főúri kastély körül virágtáblás kertek pompáztak, és a virágok ültetése általános szokás volt a nemesi udvarházak és a polgárházak kertjében is. Az oszmán-törökök közvetítésével eljutott Európába a tulipán, mely alapjaiban rendezte át a kertkultúrát. A törökök révén újabb és újabb rózsafajták is elterjedtek. A 16. és a 17. században a kertészeti növényfajták, a kertművészet Európa-szerte több nagybirtokon az általános érdeklődés előterébe került. Egyre jelentősebb szerepet kaptak a hazai, főként a főúri kertekben is. Ez idő tájt Magyarországon is megjelent néhány olyan munka, melyeket mezőgazdaság-történetünk korai emlékeként tarthatunk számon. Ezek közül jelentős Méliusz Juhász Péter Herbáriuma (1578), Szikszai Fabricius Balázs Nomenclaturája (1590), és Apáczai Csere János Magyar Encyclopaedia (1653) című munkája. Lippay György esztergomi érsek kezdeményezésére keletkezett a korának európai színvonalán álló pozsonyi prímási kert. Az érsek kérésére írta meg öccse, Lippay János jezsuita szerzetes Posoni kert (Nagyszombat, 1664) című munkáját, melynek három kötete a virágokkal, veteményekkel és gyümölcsökkel foglalkozik. A humanizmus és a reformáció térhódítása Magyarországon is hozzájárult a nemzeti irodalom, az anyanyelvi műveltség megalapozásához. Lippay János művei is szervesen kapcsolódnak ehhez a szellemi újjászületéshez. Másrészt a kor feudális szelleméhez is igazodva bátyja, az egyházi nagyúr érseki kertjét akarta dicsőíteni és megörökíteni az utókor számára. Ebben a korban teljesedett ki kertészeti gyakorlati ismerete, amit páratlan szakirodalmi munkássága örökített meg az utókor számára. Széles látókörű, nagy műveltségű, kitűnő tollú író volt. 8 John Harvey: Mediaeval gardens. London, 1990.165. 54
