Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Beck Tibor: A szőlőművelés és borkészítés munkafolyamatainak ábrázolása a II. világháború utáni években készített fotókon
A szőlőművelés és a borkészítés munkafolyamatainak ábrázolása a II. világháború utáni években készített fotókon BECK TIBOR A Magyar Mezőgazdasági Múzeum fotógyűjteményében közel száz fotó örökíti meg azt a korszakot, amely a második világháborút követő kollektivizálás és annak közvetlen előzménye volt. Az átszervezés első időszakában a szőlőültetvények nagyüzemi átalakítására és gépesítésére még nem került sor, ezért az erőszakkal létrehozott államszocialista keretek között továbbra is hagyományos módon zajlott a szőlő- és bortermelés. Erről az átmeneti időszakról készült fényképek a tradicionális magyar szőlő- és borkultúra dominanciájával jellemezhető utolsó évek forrásai, melyek még a hagyományos gazdálkodás munkafolyamatait dokumentálják a nyitókapálástól az újborok fejtéséig. A szőlők gondozásának évente rendszeresen ismétlődő munkafázisai vannak. Ezek a munkák a szőlőtőkék termőképességének fenntartását, illetve egyensúlyban tartását szolgálják, s mivel eredendően a szőlőnövény termesztési sajátosságai alapján alakultak ki, bizonyos alapvető vonásokban mindenütt meg is egyeznek. Ennek következtében a termőszőlő munkái valamennyi borvidékünkön négy nagy csoportba sorolhatók: talajművelés, a talajjavítás, a tőke metszése és a permetezés. A szüret és a szüretet követő pincemunkák pedig jellegüknél fogva szinte minden borvidékünkön nagymértékű azonosságot mutatnak. Az itt közölt fotókon látható munkafolyamatok a tradicionális magyar szőlő- és borkultúra időszakát jellemzik. Ez a korszak közel ezer évig, az államalapítástól a második világháborút követő államszocialista nagyüzemi szőlőtermesztés és ipari borászat megjelenéséig tartott. A napjainkban „kézműves borászatnak” is nevezett gazdálkodási forma már nem meghatározó, de létezik a globalizálódó nagyüzemi-ipari borászat mellett. A SZŐLŐ SZAPORÍTÁSA ÉS GONDOZÁSA TERMŐRE FORDULÁSÁIG A hagyományos szőlőkultúrában a szőlőt lemetszett venyigéjével, vagyis vegetatív úton szaporították. Új ültetvények létesítésekor legtöbb borvidékünkön a termő szőlőtőkékről levágott, egyéves vesszőket ültettek általában májusban. Az ültetni való vesszőt a metszéskor levágott venyigék közül válogatták, s az ültetésig laza kévékbe kötve pincében, homokban tartották, hogy ki ne száradjanak. Ültetés előtt patakvízbe vagy vizesdézsába állították a vesszőkötegeket. Nyolc-tíz nap után a rügyek megduzzadtak és hajszálgyökerek képződtek. Ekkor a megfelelő hosszúságúra vágott és kévékbe kötött venyigéket meleg, szélvédett helyen félig beásták a földbe, s gyakorta meglocsolták. Néhány hét alatt kis gyökérkezdemények keletkeztek a földben. Elültetés után a szőlővesszők föld feletti részét többnyire két szemre metszették vissza, függetlenül attól, hogy milyen művelési módot akartak 297
