Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Beck Tibor: A szőlőművelés és borkészítés munkafolyamatainak ábrázolása a II. világháború utáni években készített fotókon
a későbbiekben kialakítani rajta. Ezt követően megkapálták, hogy a talaj felszínét elegyengessék. A kötött talajú borvidékeken (Magyarország történelmi borvidékei is ilyenek) a filoxéra magyarországi pusztítása (1875-1896) után a szőlőtelepítés lehetőségét az amerikai szőlőfajoknak európai vesszőkkel való beoltása és az így létrehozott oltványokból álló ültetvények telepítése jelentette. Ezekben az ültetvényekben a filoxéra már nem volt képes nagyobb mérvű pusztításra, mert gyökérzetük tömörebb és fásabb volt, ezért ellenállt a kártevőnek. Az oltványokat ugyanúgy ültették el, és a későbbiekben ugyanúgy gondozták, mint a saját gyökerű veszszőket. A „szőlőke” megmetszése után arra kellett ügyelni, hogy el ne gazosodjon, ezért nyaranta kétszer-háromszor megkapálták a földjét. A szőlőtőke kialakítása három-négy év alatt történt meg. Ezalatt a szőlősgazda eldöntötte, hogy milyen múvelésmódban szeretné gondozni szőlejét. A tradicionális gazdálkodásban kétféle művelés volt használatos: a régebbi gyalogmúvelés, azaz a karó nélküli archaikus forma és a karótámaszt alkalmazó karós művelés, amely 19. században jelent meg és kezdett nagyobb mértékben elterjedni. (Az itt közölt fényképek a karós művelés munkafolyamatairól készültek.) A SZŐLŐ KÉZI TALAJMUNKÁJA: A KAPÁLÁS A szőlőtőkék földhöz közel eső részét a téli hideg ellen földdel takarták be. Ennek a munkának takarás, bekapálás a neve. Technikája alapvetően különbözött a soros és sortalan szőlőkben. A sortalan szőlőket kupacra takarták, az egyes szőlőtőkékre külön-külön halmozták fel a földet. A soros szőlők betakarásánál előbb a tőkesor egyik oldalára húzták rá a földet, a másik oldalról is bekapálták ugyanezt a tőkesort. A szőlők befedése közvetlenül szüret után történt, többnyire október végén vagy november elején, a keményebb fagyok beállta előtt. A fedés tavaszi megfelelője a nyitás, a kikapálás volt, amely egyúttal az első tavaszi munkát is jelentette. Nyitáskor pontosan a fordítottja történt annak, ami fedéskor. A kupacra fedett tőkéket egyenként körbekapálva hányták el a szőlő tövéről a földet. A bakhátra takart (soros) szőlőkben előbb a tőkesor egyik oldaláról húzták le a földet, majd a nyitó visszament a tőkesor elejére és a másik oldalról is elhúzta a földet. A tőkék nyakát gondosan kitányérozták, mert egyébként nyár végére harmatgyökereket eresztett, amit a következő nyitáskor vagy metszéskor kellett lemetélni metszőkéssel vagy gyökerező kapával. A nyitás és a fedés között általában háromszor kapálták meg a szőlőket. Az első kapálás egységesen mélykapálást, a talaj alapos fellazítását jelentette. Ennek során a kapások a földet a két tőkesor közötti bakhátra húzták fel, minél szellősebbé téve a tőkék tövét. A szőlőt másodszor júniusban, a virágzás befejeződése után, de még aratás előtt kapálták meg. Ez a kapálás az előbbivel ellentétben vékony kapálás volt. Fő célja a karózás és kötözés során letaposott föld fellazítása, valamint a gyomtalanítás volt. A harmadik kapálás ideje augusztusban volt és ugyanezzel a céllal végezték. A kapálás hagyományosan férfimunkának számított. Eszköze a kapa volt, melyet a 19. század folyamán már vidékenként igen változatos formában és kidolgozásban használtak a talaj milyenségétől függően. 298
