Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Tóth József: Víz és ember a Szévíz patak középső folyásánál. Egy zalai mikrotérség jellegzetességei
egyik télen a fenékig teljesen megfagyott, ami miatt a halak elpusztultak. A víz is elszökött, jelenleg nem sok nyoma maradt a próbálkozásnak. A tavak létesítésekor körültekintően figyelembe kell venni a vízzáró talajrétegeket, amelyeket nem szabad átvágni, mert akkor nem marad meg a kiásott gödörben a víz. Működő haltenyésztő gazdaság a közelben Zalaszentmártonban van, amelyhez hasonlót a Szévíz mentén is lehetne létesíteni. A Delforg nevű cég egy hűtőházat és csomagolóüzemet üzemeltet Nemessándorházán, ahol azonban jelenleg csak külföldről importált tengeri halakat dolgoznak fel. A helyben nevelt halak feldolgozására azonban itt is lehetőség nyílhatna, és új munkahelyekkel tenné élhetőbbé a térséget. ÁLLATTARTÁS, ITATÁS A Szévíz berkeinek pangó mocsaras vize nem szolgált optimális ivóvízzel az ember vagy állatok számára, erre inkább ásott kerekes kutakat használtak. Nemessándorházán a Bótékalja, Kismál, Söjtősarok, Kétbükkköz nevű bővizű források adták az ivóvizet.34 Az állattartás egyébként a modern idők előtt jelentős volt a Szévíz mentén is, ahol Zala megye más központi területeihez vagy az Őrséghez hasonlóan a talaj aranykorona értéke nem volt magas, így a növénytermesztés önmagában nem biztosította volna a megélhetést a családoknak. A hagyományos parasztgazdaságokban szinte mindenhol tartottak szarvasmarhákat, lovakat és sok helyen a nagyméretű, istállóval egybeépített pajták még ma is állnak. A 20. század végén is még több helyen érdemesnek tartották ezeket javítani, karbantartani, mert megérte állatokat tartani. A dombokról lefolyó patakok vize tisztább volt, így például a Fuss patak mentén is volt tehénitató. Jelenleg már nem jellemző a nagyméretű állatok tenyésztése, például Nemeshetésen csak egy gazda tart teheneket, amelyek száma nem haladja meg a két tucatot. Ezek a gazdák nem szokták legelőre hajtani a jószágokat, hanem a saját földeken megtermelt takarmánnyal etetik őket az istállóban. Nemessándorházán és Nemesszentandráson a szarvasmarhák és disznók külterületen való legeltetését helynév is őrzi, „Csapásnak” hívják azt az utat, amin régen kihajtották őket.35 Jelenleg nem folyik legeltetés a Szévíz középső folyásának árterületén, de a szomszédos Principális völgyben külterjesen tartott szarvasmarhákat rendszeresen látni. Más területeken megfigyeltek alapján valószínűsíthető, hogy itt is elhajtották a melegebb időszakokban a mocsaras, vizes területekről az állatokat, mert azok ilyenkor lépfene és egyéb fertőzés veszélyének voltak kitéve. így lent csak teleltették az állatokat, amelyeket melegebb időkben az erdős részekre hajtottak, ahol a lombnak is, mint takarmánynak jelentős szerepe lehetett. A 19. századi zalai forrásokban a sertések erdőn való kosztolását is sokszor legeltetésnek és nem makkoltatásnak nevezték. Ez időben az erdők legjelentősebb mellék haszonvétele volt a legeltetés. Az ilyen „legelőerdőket” kiritkították, az aljnövényzetet tisztították. Az itteni fák inkább csak tűzifának voltak használhatók, mivel ágas-bogasra nőttek. így az épületfának való erdőbe nem mehettek az állatok legelni, ez volt a „tilos erdő”.36 A kecskék erdőben való legeltetését törvény tiltotta, mert azok mindent lerágva teljesen tönkretették 34 Dr Pálfí Dénes: Nemesséndorháza táji jellemzői. 9. In: Dr. Szabó Csaba (szerk.): Nemessándorháza - Táj, Történelem, társadalom. 35 Dr Pálfí Dénes: Nemessándorháza táji jellemzői. 10. o. In: Dr. Szabó Csaba (szerk.): Nemessándorháza - Táj, Történelem, társadalom. 36 Szakács László: A zalaegerszegi erdők... 84. 288
