Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2011-2012 (Budapest, 2012)
Múzeumpedagógia, múzeummetodika, múzeumi kommunikáció - Csók Márta: A piramis alján: a gabona: "Egy csipetnyi Európa"
legfontosabb tápláléka a kenyér, a tészta volt és maradt. A liszt fehérjét is, ásványi anyagot is jelent nekünk, ennek értéke azonban nemcsak a gabona minőségétől, hanem az őrléstől is függ. És valóban: mi jut eszünkbe a gabonáról? Először nyilván a mindennapi kenyér, amely sokak imáiban is szerepel, aztán számos vers, próza ötlik fel irodalmunkból, az éneklő búzamezőktől kezdve az alföldi aranyló búzatáblákon át a malomban sürgő-forgó három tarka macskáig, melyek közül az egyik szitál, a másik rostál... és tényleg, mi is a különbség szita és rosta között? Bizonytalankodunk, pedig tudni kéne, hiszen jól emlékszünk meséinkre: a szegény embernek is annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, vagy még eggyel több. A kilenc ország még ennél is többet valósított meg a kilenc kiállítással. Megszólította saját honfitársait is, mert azt is elhatározták a különféle múzeumokban a kiállításokat tervezők, hogy múzeumpedagógiai foglalkozásokkal, rendezvényekkel fogadják a látogatható kiállítás időtartama alatt közönségüket. Ezek érthetően az általuk legfontosabbnak gondolt élelmiszerről és természetesen a többi ország élelmiszereiről is szólnak. A többi országhoz hasonlóan mi is azt akartuk: a látogató megtudjon valamit a gabonáról, mindenképpen többet annál, mint amit eddig tudott, ezért változatos múzeumpedagógiai foglalkozásokkal vártuk az óvodásokat, az iskolásokat. Válogathatott a pedagógus kedvére, hogy a szántóföldi gabonatermesztés történetével hogyan, milyen módon foglalkozzon, hogy az tanítványainak is hasznos legyen. Lehetett időszalag segítségével, amely bemutatja a naptári év legfontosabb gazdasági munkáit: mikor kell szántani, vetni, aratni, betakarítani, őrölni, végül aztán sütni, hogy kenyér kerüljön az asztalunkra. A kisebbek láthatják: nemcsak a betűket ismerhetjük meg ABC segítségével, hanem a gabonákat is szép sorban: megtapintható a búzakalász, a rozs, az árpa, a zab. Mivel legjobb az ilyesmit kipróbálni, kóstoltak is a gyerekek, mégpedig különféle lisztekből készült kenyereket, péksüteményeket, vagy búzacsírát, esetleg zabfalatokat. Őröltek kézi malommal, és elvihették a kis zacskó őrleményt, persze inkább kuriózumként, mint otthoni felhasználásra. A kiállításban világosan mutatta az ételpiramis: a gabona kerül az aljára, hiszen arra van leginkább szüksége szervezetünknek. Az a legfontosabb, alapvető táplálékunk. A nagyobbak, a történelmünket valamelyest ismerők azt is megtudhatták, hogy a kiterjedt állattenyésztés ellenére régen faluhelyen jóval kevesebb húst ettek, mint amennyit mi eszünk. Ők örültek, ha az ünnepekre jutott hús. Összehasonlítottuk, hogy a falusi csősz és a szegény földműves tápláléka bizony elsősorban kása volt, és reggelire általában egy kis búzakenyeret evett aludttejjel, de gyakran csak az aludttejet magában. A nagyobbakkal azt is megnéztük, hogy az egy-egy megyében vagy nagyobb tájegységben élő szegény emberek hogyan jutottak gabonához, és abból mit készítettek. Beszéltünk arról, hogy a gabona nemcsak táplálék, hanem dísztárgy is lehet, ilyen a sokféle dísztészta, a gabonából készülő viselet, mint például a szalmakalap, a papucs. A gabona lehet vallási szimbólum is - gondoljunk a szentelt ostyára -, vagy jelkép, az öröm, a munka jelképe; az aratók által font és ünnepélyesen, örömmel körbehordozott aratókoszorú. A gabona, ha jól meggondoljuk, ennél is több: szerepel a Himnuszban és Petőfi Sándor, Arany János, József Attila költeményeiben is, településeink címereiben, grafikáinkon, érmeinken. Áthatja az életünket, velünk van nap mint nap. 256
