Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Beck Tibor: Hagyományos borkészítés a Magyar Mezőgazdasági Múzeum régi fényképein
A Magyarországon 1875-ben megjelenő, Amerikából származó kártevő rovar, a Phylloxera vastatrix (Pusztító filoxéra) ellen eleinte egész Európa védtelen volt. A kártevő a hagyományos európai szőlőültetvényeket elpusztította. Életmódjának megismerése után csak lassan alakultak ki az ellene való védekezés lehetőségei, melyek közül a legfontosabbak a szénkénegezés és az ültetvények rekonstrukcióját végül is lehetővé tevő oltványkészítés voltak. A természeti csapás leküzdésében és az elpusztult szőlők újratelepítésében a magyar állam és társadalom szinte minden rétege részt vett. A hatalmas munka eredményét jelzi, hogy 1910-re az ültetvényterületek nagysága elérte a filoxéravész előtti időszak szőlőterületének közel 90%-át, és Magyarország újra a negyedik helyet foglalta el az európai bortermelő országok sorában. A kipusztult kötött talajú területeken díszlő új oltványültetvények és az Alföldön telepített soha nem látott nagyságú új szőlőtáblák büszkén hirdették az országos méretű nemzeti összefogás erejét.5 Az első világháborút követő trianoni békediktátum azonban újabb túltermelési válságot okozott, a második világháborút követő szovjetizálás pedig tönkretette a hagyományos magyar szőlő- és borkultúrát. A nagyüzemi szőlőtermesztés és ipari borászat kierőszakolásával a tradicionális korszak véget ért. A kolhozosított gazdálkodás igénytelen tömegtermelésének felvevőpiaca a Szovjetunió lett, melynek összeomlása után újabb túltermelési válság következett be. Napjainkban a tradíciók újjászületését is megtapasztalhatjuk, a hagyományos, ma kézműves borászatnak nevezett gazdálkodási forma azonban már nem meghatározó, párhuzamosan létezik a globalizálódó nagyüzemi-ipari borászat mellett. A TRADICIONÁLIS MAGYAR SZŐLŐMŰVELÉS ÉS ESZKÖZEI A hagyományos magyar szőlő- és borkultúra kialakulásának kezdetén a szőlőt a síkságokon, völgyekben, vizenyős ártereken is művelték, sok helyütt a vadon termő fákra felfutott szőlőket vették gondozásba. Később történt az ültetvények megfelelőbb helyre - elsősorban domboldalakra - történő telepítése. A domboldalakon termelt szőlőből készült bor ugyanis zamatosabb és magasabb alkoholtartalmú, így eltarthatóbb volt. A tradicionális szőlőművelés az irtásos földművelés rendszerébe tartozott, a dugványozással, bujtással szaporított szőlőtőkék az irtások nyomán egyre nagyobb méretű tisztásokon díszlettek. Az irtást irtócsákánnyal vagy irtókapával végezték. A telepítést megelőzően kb. 0, 5-1 m mélyen megforgatták a talajt. A talajrögök elsimítása után régebben rendezetlen, később már szőlőkaróval-zsinórral kimért egyenes sorokban ültették el a gyökeres vesszőket, melyhez „furut", azaz hegyes végű szőlőültető faeszközt alkalmaztak. A vesszőket ültetés előtt kb. 10-12 napig gyökereztették, elültetés után két szemre visszavágták. Az idősebb szőlőkben a hiánypótlásra a döntést (bujtást) alkalmazták, ami a szomszédos tőke vesszőjének a kipusztult tőke helyére való vezetését jelentette. A karóhoz kötött vesszőt meggyökerezése után az anyanövénytől elvágták, s így egy új fiatal tőkét nyertek. A szőlő megmunkálásának legfontosabb eszközeit, az ásót és a kapát őseink már a honfoglalás előtt is ismerték, de szőlőművelésre csak a Kárpát-medencében kezdték el használni. Itt ismerték meg viszont a szőlőmetszőkést - a kacort, melynek ránk maradt típusai közül római és balkáni típusú egyaránt található. 5 Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. Budapest, 2005. 21-23. 54
