Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Beck Tibor: Hagyományos borkészítés a Magyar Mezőgazdasági Múzeum régi fényképein
eljárásokat és eszközöket a XIX. század végéig általánosan, szinte változatlanul használták egész Európában, így Magyarországon is.3 A tradicionális magyar szőlő- és borkultúra korszaka közel ezer évig, az államalapítástól a második világháborút követő nagyüzemi szőlőtermesztés és ipari borászat megjelenéséig tartott. A magyarság vándorlásai során, feltehetően Levédiában ismerkedett meg a szőlőtermesztéssel és a borkészítéssel, erre utalnak honfoglalás előtti szavaink: szőlő, bor, csiger, karó, szűr, ászok. A honfoglalás, a pannóniai római örökség megismerése, majd a kereszténység felvétele utat nyitott a magasabb szintű borkultúra kialakulásának, melynek zászlóshajói az Egyház és a mindenkori uralkodó birtokai voltak. A tradicionális szőlő- és borgazdaság jelentőségét jól mutatja, hogy XII. században a királyi, az egyházi és a földesúri birtokokon a jobbágyság 15-20 %-a szőlőműveléssel foglalkozott, ezért ekkortól már rendeletekkel szabályozták az ültetvények telepítését. A XIV. századtól a törvény lehetővé tette, hogy a földesúrnak járó hegyvám megfizetése mellett szőlőjét a jobbágy is örökíthesse, szabadon adhassa-vehesse, s így szinte a társadalom egésze be tudott kapcsolódni a bortermelésbe. A fejlődést egy időre visszavetette a tatárjárás, amely után IV. Béla király hívott be itáliai, német és vallon telepeseket az elnéptelenedett borvidékekre, akik az új szőlőfajták mellett magas színvonalú szakismereteket is hoztak magukkal. A középkori magyar szőlő- és borkultúra az Anjouk és Hunyadi Mátyás uralkodása alatt élte virágkorát. Ekkor vált a társadalom minden rétegében általánossá a borfogyasztás. A királyon és az egyházon kívül a világi földesuraknak, a városi polgároknak, sőt a jobbágyoknak is jelentős bevételi forrásává vált a boreladás. A török hódítás óriási pusztulást okozott Magyarországon. A Buda elestével három részre szakadt Magyarországon a folyamatos hadjáratok csaknem teljesen tönkretették a szőlő- és borkultúrát, s a felszabadító háborúk és a kuruc felkelések tovább késleltették az újabb felvirágzás beköszöntét. A szatmári béke után Magyarország szinte teljesen elnéptelenedett déli területeire elsősorban a Németrómai Birodalomból új telepesek érkeztek. Magas színvonalú szőlő- és borkultúrát hoztak magukkal, ezért jobbágytelket, szántót, kaszálót, elhagyott szőlőültetvényt vagy szőlőtelepítésre alkalmas parlagföldet kaptak, hároméves adómentességgel. Szorgalmas munkájuk eredményeként a XVIII. század közepére a szőlő- és bortermelés ismét felvirágzott Magyarország háborúk által elpusztított részein is. A Dunántúlon a pannon borkultúra újjászületésének szimbólumává a Kadarka és az először Szekszárdon megjelenő Bikavér vált. A tokaji borok a XVIII. század elején eljutottak az orosz cárok asztalára, és olyan sikert arattak, hogy ekkortól a borvidék minőségi borainak zömét Oroszországba exportálták. A további fejlődést azonban megakadályozta a Habsburg-ház exportellenes gazdaságpolitikája, amely túltermelési válságot idézett elő. A XIX. század első évtizedeiben ezt a válságot átmenetileg feloldotta a napóleoni hadjáratok következtében kialakult háborús konjunktúra. Ennek végével és a lengyel piac - Lengyelország második felosztása miatti - kiesésével a magyar szőlő- és borgazdaság ismét rendkívül nehéz helyzetbe került. Csak a jobbágyfelszabadítás, majd a Habsburg Birodalom örökös tartományai és Magyarország között fennálló vámhatár eltörlése után, a magyar-osztrák kiegyezés hatására indult meg újból a fejlődés, melynek felgyorsulásában döntő szerepe volt egy váratlan és drámai természeti csapásnak: a filoxéravésznek.4 3 Kozma Pál: A szőlő- és borkultúra története Magyarországon. Budapest, 1995.1-8. 4 Feyér Piroska: A szőlő- és bortermelés Magyarországon 1848-ig. Budapest, 1981. 11-87. 53
