Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)

Kotlár Károly - Oroszi Sándor: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum vaádszfegyvereinek (tűzfegyvereinek) fejlődéstörténeti áttekintése

majd a vadászfegyverek esetében is alkalmazásra került. Hatása a lövedékek kezdősebességének ugrásszerű növekedésében, következésképp a hordképesség és a röppálya jelentős javulásában jelentkezett - a szennyeződés és a füstképződés nagymértékű csökkenése mellett.

Említésre méltó - időrendben először a vadászok közt elterjedt - találmány a fém töltényhüvely, mely jó tömítést és száraz lőport biztosított. A fejlődés meghatározója a sok kísérletezés után kialakult fémköpenyes, torpedó alakú lövedék.6 A század utolsó évtizedében megjelenő optikai irányzókészülék, a céltávcső jelentősége a későbbiekben mutatkozik, tökéletesítése napjainkban is folyik.

A golyós és sörétes puskák különválása szintén a XIX. század elején kezdődött. Korábban ugyanabból a - huzagolás nélküli, sima - csőből történt a golyó és a sörét, XIX. századi elnevezéssel a „göbecs”, lövése. A sima fegyvercső gyártásának átmeneti megoldását jelentette a damaszkcső. Lényege, hogy vas- és acéllemezek összeforrasztásával ún. damaszklemez készült, melyből 6-7 mm-es szalagot vágtak, s egy csőtüske körül spirálisan csavartak, majd összekovácsoltak. így tetszetős felületű és vékonyabb falvastagságnál is ellenállóképes csövet lehetett készíteni. Az eljárás a XIX. század elejéig csak a Közel-Keleten és Spanyolországban volt ismeretes. Ezt követően a „dömöckölést” a francia fegyverkovácsok emelték magas színvonalra. Az anyagnak méltatlanul elfelejtett magyar neve is volt: sávacél.7 Gyűjteményünkben több ilyen sörétes fegyvert találunk.

Az első, gyakorlatban is használható hátultöltő fegyvertípus a Dreyse porosz fegyvergyáros által 1838-ban készített gyutűs duplapuska. A vadászok körében kitűnő hordképessége, nagy tűzgyorsasága következtében hamarosan elterjedt.8

Múzeumunkban egy, az 1860-as években készült, Peterlongo-féle gyutűs puska található. Egyenes huzagolású duplapuska, golyó- és sörétlövésre alkalmas. 15,5 mm-es űrméretű, 71 cm hosszú csővel. A cső alsókulcs segítségével előre mozog s a töltéshez lebillen; ez már vadászos megoldás. Az eredeti, 1841-es típus, majd a katonai változatok merevcsövűek voltak. A töltény papírhüvelyes, a fenékrészét a gyutű elsütésekor átszakítja, a lőportölteten keresztülhatol, megüti az elöl, a lökőtükörben elhelyezett csappantyút. A tűzgyorsaság nagymértékben megnőtt; csövenként és percenként négy lövés vált lehetővé. (A katonai leírások 8 lövés/percről szólnak.) A gyutűs puska már öntött acélcsővel is készült. A belül gyújtott puskapor tökéletesebben égett, nagyobb erőt fejtett ki. A golyós lövedék a csőátmérőnél jelentősen szűkebb volt, a „vonásokba” (a huzagolási nevezték így a XIX. században) szorosabban illeszkedett. Lőtávolsága 800 lépésre nőtt (kb. 600 m). Az így kapott laposabb röppálya a golyóval legfeljebb 100-150 m-re lövő vadásznak nagy nyereség volt. Számos előnye mellett hátránya, hogy a töltőűrben az ott visszamaradt papírhüvely maradékaiból gyakori elpiszkolódás jelentkezett. Minden 5-6 lövés után tisztítást igényelt. A heves oxidációnak kitett gyutű is bekormozódott, így szintén rendszeres kezelést kívánt. A zárból hosszan kinyúló tű könnyen tört, különösen kevéssé avatott kezekben.

6 Kovács Dénes: Vadásztöltény- és lőtechnikai ismeret. H. n., 2004.

7 Hardy József: Vadászfegyverekről a vadászoknak. Budapest, 1969.76-79.

8 Hartink, A. E.: Antik lőfegyverek enciklopédiája. H. n., 2004. 25-26.; Fegyvertípusok enciklopédiája. Hét évezred fegyvereinek kézikönyve. Budapest, 1995.132.

140