Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Székelyhidy Iván: A magyar halászat múltja
nem tűi mély vizeken használják. A vetőhalászat két legismertebb eszköze a dobó és rácháló. Használatuk egyaránt nagy gyakorlatot és ügyességet igényel. Kivetésük akkor eredményes, ha a vízbeérés pillanatában szabályos kört alkotnak.19 A halászok által talán legjobban ismert eszköz a dobó- vagy rokolyaháló. Főleg tógazdaságokban használják, de a természetes vizű halászatnál is elterjedt. A háló szembősége változó, léhését kézzel kötik. A hálósúlyokat (ólmokat) házi öntéssel készítik. Egyegy ólomgolyó tömege 15-25 g. Az alínra hálónagyságtól és vízmélységtől függően kell az ólomnehezékeket felfűzni. A dobókötél alín vastagságú. Hossza 8-10 m. A háló pörgését forgókarabíner veszi fel. A kötél végét hurokszerűen képezik ki, amit a bal csuklóra erősítenek. A háló kivetése után rövid ideig várakozni kell, amíg a háló lemerül az aljzatra. Ezt követően a dobókötelet rövid rántásokkal a halász maga felé húzza, amíg az alín (a háló alsó kötele) összezár.20 A rácháló hasonlít a dobóhálóhoz, a felszerelt háló alján viszont van egy állandó zsák. A dobóhálóval szemben inkább csak természetes vizeken használják. Kiemelése a dobóhálóhoz hasonlóan történik. A zsákból a halat kézzel szedik ki, ezért az könnyen megsérülhet. Állítóhalászat Az állító halászat eszközeit vagy álló, vagy lassú folyású vizekben használják. A mozgásban lévő halak megfogására használt eszközöket este rakják ki, és hajnalban szedik fel. Fontos a szerszám gyakori áthelyezése, mivel a halak hamar kiismerik. Az állítóhalászat valamennyi eszközének fogási elve azon alapszik, hogy a hal nekiütközik valamely akadálynak, és megpróbál rajta átjutni. Ez azonban nem sikerül neki, mert ha a fejét át tudja dugni a szemen, akkor a kopoltyújánál akad fenn. Nagyobb hal az úszójára vagy szinte az egész testére csavarja a hálót. Ha menekülni próbál, egyre inkább belecsavarodik a hálóba.21 (Nagy szemű.) Az állítóhalászat módszere nagy hasonlóságot mutat a rekesztőhalászatéval, ezért a halászati szakemberek egy része a két módszer között alig tesz különbséget. Különbség azonban van, mégpedig a következők: hiányzik a labirintusra emlékeztető fogórész, éppen ezért a halakat a kifeszített szárny fogja meg; a hálók szembősége sokkal nagyobb; a léhés anyaga igen vékony perion cérna, mely újabban damilból készül. Az állítóeszközök csak a nagyobb halakat fogják meg, az ivadékok és kisebb halak átbújnak a hálón. Gyártáskor az alínba megfelelő nagyságú ólmot szőnek bele, így a hálót felszereléskor nem kell nehezékkel ellátni. Ez azzal az előnnyel jár, hogy az alinra szerelt ólomnehezék nem akasztja össze a hálót. Végezetül az állítóhalászat eszközei. Métháló: hossza 30-50 m, mélysége 1,5 és 3 m között változik. Alján nincs ín, és nem is súlyozzák le. Ettől a háló könnyű. A felínt (a háló felső kötele) erős inslégből (amivel a háló az inakhoz van erősítve) készítik, melyre a háló beállításakor úszókat szerelnek. A háló kivetésekor elegendő csak az egyik végét rögzíteni, ezáltal az egész háló szabadon úszik. Az eszköz előnye, hogy akár nagyobb halat is megfog, ugyanis a hal magára szedi a léhés egy részét és képtelen szabadulni. Elszakítani nem tudja, mert a háló mindig enged. 19 Lajkó István: i. m. 123-124. 20 Kiss Sándor: i. m. 84-85. 21 Uo. 87-89. 117
