Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)

Szabó László: A magyar méhészet tárgyi emlékei

házak, istállók végében, padlásrész nyitott elején tájegységekre jellemző módon is tartottak méheket. Kifejezetten méhek számára készült építményeknek kétféle típusa terjedt el hazánkban: az ún. féltetős méhes és a méheskert. A féltetős méhes színszerű, 2-3 polcos szerény építmény. Az egyszerűbb változata keskeny, négy gerendán álló, oldalfal nélküli, egymás feletti polcokat tartó, félereszes vagy nyeregtetős építmény. A fejlettebb változat mélyebb, hátulsó részén, a méhlakásokat tartó polcok mögött a méhész számára egy kamra is épült, ahol szerszámokat, az üres kasokat tartották, esetleg egy fekhelyet is elhelyeztek benne. Ez utóbbi építményt legalább három oldalról deszkával vagy más anyagból (pl. vályog, nád) körbeépítették. Esetenként a méhes elülső falát is bedeszkázták vízszintesen elhelyezett deszkákkal úgy, hogy a kijárónyílások magasságában egy néhány centiméteres rést hagytak. A XVIII. századi méhészeti szakirodalomban számos utalást találunk ilyen típusú méhesekről, de az utóbbi időkben született néprajzi munkák is foglalkoznak a témával.14 Az épített méhesek másik típusa a méheskert. Ez egy teljesen zárt épület, amelybe csak egy ajtón át lehet bejutni. Formáját tekintve volt kör és négyszögletes alakú. A falakon keskeny, befelé szélesedő zsúp vagy zsindely futott körbe, ez alatt egy ill. két sorban padokon álltak a kasok. Az építmény egy fedetlen udvart zárt körbe. A méhes fala készülhetett vesszőfonatból vagy hasított és faragott gerendából. Az ilyen méheskertek, ún. kelencék az ország több tájegységén is ismertek voltak. A méhesek elhelyezését az adott környezeti tényezők (domborzat, uralkodó szélirány) határozták meg, de lehetőség szerint a kasok kijárónyílását déli, délnyugati vagy délkeleti irányba tájolták. Amennyiben nem volt a méhes közelében természetes vízfelület, akkor mesterséges itatót, egy sekély vályút helyeztek el a kasok közelében. A vízfelszínre kis fa- vagy deszkadarab került, hogy megkönnyítse a méhek leszállását.15

A hagyományos paraszti méhészet méhlakásai készülhettek a fa törzsének egy darabjából (bodon, köpű), deszkából vagy fonással valamilyen növényi anyagból. Az egyes területekre jellemző méhlakások anyagát elsősorban a természeti tényezők határozták meg, de a műveltség és a gazdálkodási forma is befolyásolta az anyagválasztást. A fából készült köpű erdős vidékeken, a Kárpát-medence északi vidékein volt jellemző, a vesszőből font és tapasztott kas vízjárta területeken, Erdélyben, a Dunántúlon és az Alföld egyes részein fordult elő. A szalmakasok használata a gabonatermesztéshez kötődik. Azokon a területeken kezdett terjedni, ahol a cséplés volt a fő szemnyerési eljárás. Az Alföldön, ahol sokáig nyomtatással jutottak a terményhez, csak később váltotta fel a faköpűket és vesszőkasokat a szalmakas.

Az erdei méhtartásnál már említett odvas fa, a méhek természetes lakhelye lett a házi méhészet legelső méhlakása. Változatos néven szerepelnek a méhészeti szakirodalomban: bodon, bödönkas, cölönkkaptár, fakas, köpű, faköpű, méhköpű, puttonybödön, tőke, törzsök stb. Faköpű készítésére a puhafákat, pl. hárs, részesítették előnyben, de az odvasodó gyümölcsfák is alkalmasak voltak e célra. A hazavitt odút megüresedése után kitisztították, belső részét egyenletesre faragták, sok esetben kiégették, külső részéről eltávolították a háncsot. A felső részt deszkadarabbal fedték, alját nyitottan hagyták. A méhek természetes kijárónyílását vagy meghagyták, vagy a méhház alsó harmadában néhány centiméter széles és kb. 2 centiméter magas

14 Szabadfalvi József: A magyar méhészkedés múltja. Debrecen, 1992.73.

15 Győrffy István-Viski Károly: A magyarság néprajza. In: Tárgyi néprajz II. kötet. Budapest, 1942. 11.; Szabadfalvi József: Méhészkedés a szatmári Erdőháton. In: Ethnographia, LXVII. 1956.451-458.

100