Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Szabó László: A magyar méhészet tárgyi emlékei
röplyukat vágtak. Formája lehetett téglalap vagy háromszög alakú, esetenként felső részén íves kiképzésű. A méhek kirepülésének és leszállásának megkönnyítésére a nyílás elé falapocskát (nyelv, palló) erősítettek. A lépek rögzítésének elősegítésére a köpű felső részébe bizonyos távolságra egymásra merőleges pálcákat (ún. lépvesszőket) helyeztek el. A kisebb méretű köpűk (kb. 50 centiméterig) kezelését meg lehetett oldani a köpű felfordításával, a nagyobb méretűekre már az volt jellemző, hogy a hátoldalára zárható nyílást vágtak. A háncstól megtisztított köpű sima felülete igen alkalmas volt a díszítésre. Egyszerű véséssel különböző vallási motívumok, virágornamentika, monogram és az évszám megörökítése volt jellemző. A méhlakások díszítésének volt ennél egy sajátságosabb formája is: az ember alakú vagy figurális méhköpűk. Igazi hazájuk Morvaország, Szlovákia és Délnyugat-Lengyelország, de a magyar nyelvterület északi határán is előfordultak.16 A deszkákból összeállított köpűk is ismertek voltak a Kárpát-medence több pontján is, de használatuk nem terjedt el széles körben. Általában fenyődeszkából készültek négyszögletes, ritkábban többszögű formában. Két változatban készültek: hasáb vagy csonka gúla formában. A hagyományos méhészet legáltalánosabb méhlakása valamilyen növényi szárból, vesszőből, gyékényből, szalmából font vagy spirálisan kötött kör alaprajzú hengeres vagy kúp alakú egyterű méhkas volt. A faköpűkhöz hasonlóan a kasok elnevezésére is számos kifejezés létezett, pl. kosár, kas, köpű, kepe, döbbeny stb. Anyag és technika alapján háromféle kast lehet megkülönböztetni: vesszőkas, gyékénykas és szalmakas. A vesszőkasok tekinthetők a legrégebbieknek. Készülhettek bármely növényi anyagból, ami elég hosszú és rugalmas vesszőt növeszt. Leggyakrabban fűz, mogyoró, fagyai vagy iszalag vesszőjét használták ilyen célra. A vesszők kezelése és fonása gyakorlatilag megegyezett a kosarak készítésének technikájával. A vesszőket kora tavasszal szedték, pincében, hűvös kamrában pihentették. Ha feldolgozásig túlzottan kiszáradt, vízzel locsolták. Fonása, mint a kosaraknál, függőleges és vízszintes vesszőből készült. A kas tetején, egy néhány centiméteres fogantyú (fül) kihagyása után, egy nyolcfelé vágott ág vagy összefogott vessző függőleges ágai között kezdték a vízszintes vesszők fonását. Néhány sor után újabb függőleges bordát fűztek közé. Ezzel a módszerrel lehetett a kas testét szélesíteni. Az alsó sorok valamelyikén alakították ki a kijárónyílást. Az így készült kasok fonadéka nem volt sűrű, a vesszők között rések maradtak. A vesszőkasokat ezért minden estben betapasztották kívülről törekkel, trágyával kevert agyaggal. Sok estben fehérre is meszelték.17 A gyékény szárából font méhlakás, a gyékénykas az Alföld folyószabályozás előtti árterületein volt jellemző, de a vásárosok által távolabbi területekre is eljutott. Két jellemző típusát ismerjük: a vesszővázra kötött és a spirálisan kötött gyékénykas. Az előbbi szerkezete és formája a vesszőkashoz hasonló. A függőlegesen álló vesszőbordák között vezetett vízszintes fonat gyékényből készült. E típusnál is szükséges volt a kas tapasztása. A spirálisan kötött gyékénykasnál nem használtak függőleges merevítő vesszőket. A fonást itt is felülről kezdték, és az egyenletesre sodort gyékényszálköteget körbe-körbe vezetve, szorosan egymáshoz kötözték. A röpnyílást általában alulról a harmadik sorban alakították ki.18 16 Szabadfalvi József: A magyar méhészkedés múltja. Debrecen, 1992.96. 17 Uo. 99. 18 Uo. 100. 101
