Estók János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2005-2007 (Budapest, 2007)

GYŰJTEMÉNYEK - Csorna Zsigmond: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Munkaeszköz-történeti Archívuma és tudományos jelentősége a kutatásban

A múzeumi gyűjteménytárak néprajzi tárgyainak gyarapodása azonban már újabb keletű volt a századfordulón, mert csak ekkor erősödött meg az a meggyőződés, hogy ezek a múzeumi gyűjtemények és tárlatok a nemzeti kultúra elsőrendű szereplői és bizonyítékai. Ugyanakkor a századforduló múzeumi szakemberei már szembesülhettek azzal, hogy egyes paraszti tárgyak, eszközök a szemük láttára kerültek ki a mindennapi használatból, és szorultak a felejtés, a használaton kívüliség világába. Ahogy akkor megfogalmazták: „korunkban támadja gyűjtésük objektumait a haladó művelődés a legpusztítóbb erővel. A népélet viszonyai rövid időn nagyon megváltoztak, s e metamorfózis szükségképen áldozatul kívánja azokat a tárgyakat, melyeket a régi élet föltételei hívtak életre. Az eke alá fogott pusztákkal együtt vesznek el a pásztorélet és használati tárgyai, a vízszabályozás kiirtja a kishalász szerszámkészségét, a gőzekével dolgozó mezőgazdaság sutba veti a primitív földmívelés elavult eszközeit. De sokat kiirt az egyre fejlődő gyáripar is, amely olcsón és tetszetősen termeli, a közlekedési eszközök terjedésével a perifériákig elérő kereskedés pedig a házába szállítja a népek szükségleti tárgyait, s így kiszorítja mindazt, amit az elszigeteltség magából a nép lelkületéből fakasztott. Lassan-lassan kicserélődik így a színtelen egyetemes jellegű tárgyak tömegével mindaz, ami a múltra nézve jellemző volt." Gyulai Pál a Budapesti Szemlében Herman Ottó egy cikkét kísérő soraiban azt írta, hogy a tárgy, az eszköz eltűnésével a magyar szókincs is szegényedik, de elvész mindaz az ismeret, tudás, tapasztalat, ami a tárgy szóval megnevezett fogalma köré tapad, és amit a paraszti tudásban az évszázadok gyarapodó ismeretével hordozott. Képletes megfogalmazása szerint ez a pusztulás „pedig olyan, mint az, amely a történeti korszakot akkor éri, amidőn a tűzvész levéltárakat hamvaszt el". Intő szavukat felemelték a korabeli szakemberek az eltűnő tárgyak, tárgyegyüttesek érdekében, s valószínűleg eredményesen, mert a századfordulón kiteljesedő múzeumi tárgygyűjtéssel jelentős tárgyi együttest mentettek meg a múzeumi gyűjtemények számára. Magyarország a többi kelet-közép- és délkelet-európai agrár-paraszti társadalmait tükröző múzeumi tárgygyűjtemények szempontjából nem állt ekkor már rosszul. Ebben a tekintetben csak a nyugat-keleti és észak-déli irányban haladó modernizáció, az újkori nyugat-európai technikai forradalom eszközvívmányaitól kevéssé érintett keleti és délkeleti területek, Oroszország és a Balkán-félsziget állt jobban az eredeti paraszti tárgyak és eszközök megmaradása, használata tekintetében. A tárgygyűjtés fontossága mellett az adatolást, a pontos elnevezést, az eszközök és a paraszti használati tárgyak részei terminológiájának rögzítését is kívánatosnak tartották. Bellosics Bálint a század elején azt írta: „De a tárgyak összegyűjtése önmagában még nem elégséges. Szükséges, hogy velük együtt jegyzőkönyvbe kerüljön az egész tárgynak, s lényeges részeinek fonetikusan (kiejtés nyomán) lejegyzett neve, legapróbb részletére kiterjedő leírása, használatának módja, díszítési technikája, azzal együtt, hogy mely nemzetiség kezén élt, hol (község, megye) és mikor."

2 A néprajzi gyűjtés „társadalmasítását" - a néppel érintkező értelmiségiek aktivizálását - célzó kalauz nem magának Bellosicsnak az erőfeszítéseiből és muzeológusi tapasztalataiból sarjadt. Nem úgy született, mint néhány évvel korábban a keszthe2 Bellosics Bálint munkásságához és tevékenységéhez vö. Útmutató néprajzi tárgyak gyűjtésére. 1907. Zombor. Szerk. Hála József. 1992. Az utószót írta: Szilágyi Miklós. Vö: Szilágyi Miklós: Szándékok és eredmények a vidéki múzeumok néprajzi gyűjteményeinek megalapozásában (1920 előtt). Ethnographia, 1990. Cl. 1-50.