Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2001-2004 (Budapest, 2004)
TUDOMÁNYOS KÖZLEMÉNYEK - Csók Márta: A Montessori-pedagógia elmélete és gyakorlata a múzeumpedagógiában
működni, nagy- és kiscsoportként tevékenykedni a számukra ismeretlen múzeumi térben. Az is izgalmas kérdés volt: ebben az ismeretlen térben hogyan fognak alkalmazkodni a folytonos helyváltoztatáshoz, az egymás után váltakozó tevékenykedtetési formákhoz. Az előkészítés sikerességét bizonyítja, hogy kb. 2 óra leforgása alatt kapkodás és „üresjáratok" nélkül mind a négy alkalommal (elsős és másodikos gyerekekkel egyaránt) sikerült megvalósítanunk mindazt, amit előzetesen elképzeltünk a foglalkozásról. Számomra külön élményt jelentett az, hogy milyen nagyszerűen lehetett együttműködni ebben a partneri hangulatban nemcsak a pedagógusokkal, hanem a szülőkkel is. Legnagyobb eredménynek talán az számít, hogy a foglalkozásoknak a kiállításokban zajló bevezetőjénél és az eszközök használata közben is szemmel látható volt, hogy a gyerekek jól érzik magukat, folyamatosan tevékenykedtek és - ahogyan ezt előzetesen reméltük - nem fáradtak el túlzottan, mert jó ütemezésben váltakoztak a helyszínek, a témák és a feladatok. Egy múzeumpedagógiai foglalkozás sikerét mindig az dönti el, hogy a szerkezete, mint egy váz, a gyakorlatban is meg tudja-e tartani mindazt a tartalmat, amivel felöltöztetjük. Munkám során sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy új foglalkozás indításakor az első néhány alkalommal változtatni kellett a foglalkozás szerkezetén, hogy az formai és tartalmi szempontból egyaránt arányos legyen. Amikor igazán jól „beérik" egy foglalkozás, akkor már legalább egy tucatszor végigcsinálja a múzeumpedagógus különféle összetételű csoportokkal. Ennek a munkának a szépsége éppen az, hogy amikor az egyensúly létrejön és elégedetten hátradőlhetnénk a székben, hogy sikerült egy jó foglalkozást rendszeressé tenni, akkor meg azért kell rajta valamit változtatni, hogy nehogy monoton legyen, nehogy a megszokás, a bejáratottság miatt veszítsen hangulatából, varázsából. Az egyik legfontosabb tapasztalatot a csoportmunkák megszervezéséből, az asztalok „vetésforgó"-rendszerű mozgásából vontam le. Pontosan mérni kell, hogy minden asztalnál közel azonos időt igénylő tevékenység folyjék. Az első és a második osztályos gyerekek foglalkozásain egyaránt azt tapasztaltuk, hogy a falevelekkel és fakérgekkel végzett feladattal készülnek el leghamarabb, legtovább pedig a tejtermékek, magvak és a méz meregetése tart. Ezért a levelek lerajzolását menet közben, pluszfeladatként iktattuk be ennek az asztalnak a tevékenységébe. A gyerekek kivétel nélkül mindannyian szívesen dolgoztak csoportmunkában az asztaloknál, nagyon tetszett nekik, hogy megdolgoztatták érzékszerveiket. A mindennapi élet eszközeihez érve sem fáradtak el, frissen manipuláltak a szókártyákkal. Nagyon nagy örömükre szolgált a vajas mézes, vajas lekváros kenyerek majszolása, és mivel tudtuk, hogy ez a hasznos délelőtt végét jelenti, ettől mindannyian ünnepi hangulatba kerültünk. A foglalkozások végére természetesen mind az első, mind a második osztályos gyerekek nagyon kifáradtak. Ez a fáradtság azonban a hasznosan eltöltött idő, a felcsigázott és kielégített képzelet átmeneti fáradtsága volt csupán.
