Oroszi Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1998-2000 (Budapest, 2001)

CSOMA ZSIGMOND: Főnemesi díszkertek, mint a polgárosodás előfutárai (a 18-19- sz. fordulóján)

átmeneti, késő barokk és kora angol stílusú kertekre jellemző kerti színpadok, kutak és vízi játékok, a lugasok és pergolák. Az angolkerteket a 19. század első évtizedeiben már társadalmi rangjelzőnek tekintették. A kert azt jelentette, hogy birtokosa, tulajdonosa a haladás és a műveltség pártfogója, a legújabb társadalmi divat értője.

98 A későbbiekben letisztulva már a bensőségesebb kertrészletek uralkodtak el, ahol a sétáló gondolataiba elmélyülhetett. A kert ekkor, a növényeivel a külvilágtól való elfordulást, a meditációt segítette elő. A növényanyagában a kerteket a nagy termetű fák jellemezték, ekkor vált közkedveltté a platán, a vadgesztenye és a szivarfa. A 18. század végén terjedt el nagyobb méretekben az ezüstjuhar, mert a juharfákra a magas cukortartalmuk miatt - amerikai, majd európai tapasztalatok után - ebben az időben figyeltek fel, mint a nádcukrot pótló, helyettesítő növényekre. De a bálványfa, a fehéreper, a lepényfa, az ostorfa, a tulipánfa, a fekete dió, a japán akác, a fenyőfélék közül a görög jegenyefenyő, a páfrányfenyő, a simafenyő, a feketefenyő, a mamutfenyő, a tujafélék is ekkor terjedtek el. Ezek a nagy termetű fafajok kezdték uralni a tájképi kerteket. Az amerikai vadszőlőfaj, a Parthenocissus inserta és a Vitis riparia is, mint kerti növényelem, a tájképi kertekben ekkortól kapott szerepet. A tájképi kertek következő szakaszában, a szentimentális kertekben már a pendula növényváltozatok, a csüngő, elterülő koronájú fa-, díszfaváltozatok terjedtek el, a melankóliát, az elgondolkoztatást sarkallva a kerti látogatóban, így a szomorúfűz mellett a magas kőris, a fehéreper, majd a japán akác hasonló koronaformájú fajtaváltozatai jelentek meg. A művészi kontraszt, az ellenkező habitusú jegenyefenyő, a sudár, a magas fák, mint a jegenyenyár, ültetésével a parkok készítői az éles ellentétet akarták elérni és hangsúlyozni. A 18. század végén Európa nyugati felében az életöröm elutasításaként a vad és a melankolikus környezetet alakítottak ki az angolkertekben, amelyek komor, rideg ünnepélyességet tükröztek. Még kiszáradt fát is ültettek kertbe, hogy ezt a hangulati célt elérjék. A barlangok divatjának a korszaka volt ez az angolkertben, ahol a római kori, vagy a műromokkal, a víz nélküli patakok hídjaival mindezt a hangulatot éreztették a kertrészek. Német földön, az angolkertek mániákusai kigúnyolására már szatirikus írások is napvilágot láttak. Az angolkertek divatja azonban egész Európában elterjedt. A franciakertekből angolkertekké átalakítás Magyarországon nagyjában mindenütt egyszerre történt meg, mintegy negyed évszázad alatt, a 18. század utolsó negyedében. Az angolkertek a szabad meditáció helyei is voltak, ahol az emberi képzelet asszociációi előtérbe jöhettek egy-egy építmény, pl. barlang, épület, urna révén. A jelektől a gondolatokig vezetett az asszociáció. A kertben elszórt mesterkélten épített építmények, emlékművek így a gondolkodás, a bölcselkedés, az élet filozófiai kérdéseinek és válaszadásának helyei lettek. A műbarlangok, a műgrották, a műhcgyek a kertekben mind-mind hozzájárultak a filozofáláshoz, a filozófiai lelkesültséghez a szabad természet és a szabad képzelet nevében, ahol a természet megerőszakolását, kitiltva a fák és cserjék formanyírását, örökre száműzték a kertekből. Ezzel elutasították a kertben, a tájba élesen, egyenes vonalként nyírt tereket, vonalakat. A kert így már nem csak egy hely többé, hanem a megélés és az élet megértésének folyamata volt, ahol már nem az építészeké lett a fő szerep, hanem a kertészéké és a filozófusoké, a művészeké. A festői kép túlhajszólása azonban már a vadromantika divathullámába merült el, oldódott fel.