Oroszi Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1998-2000 (Budapest, 2001)

CSÓK MÁRTA: Múzeumpedagógiai szakmai gyakorlat a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban II.

giával és -didaktikával foglalkozó publikációk, amelyek új utakat, új módszereket kerestek a múzeumi nevelés hatékonyabbá tételéhez. Ezek a munkák többféle megközelítésből, olykor merőben elméleti síkon, néha pedig a gyakorlatból leszűrt tapasztalatok birtokában intenzíven hívják fel a figyelmet arra az akkor új levegőjű múzeumpolitikára, amely változást fejezett ki, a második világháború utáni nemzedékek megváltozott szemléletét tükröző társadalmi elvárásokat. Ez röviden úgy foglalható össze, hogy a művelődés legyen közkincs, a múzeumok váljanak a tanulás és önművelés jelentős színhelyeivé, ugyanakkor azonban a tudatformális jelentős színterei is legyenek, és a tömegek szórakozási igényeit is próbálják meg kielégítem. A múzeumok szentély-jellege végleg szűnjön meg, ne csak egy-egy társadalmi csoportot szolgáljanak ki, hanem kincseiket a legkorszerűbb eszközökkel, a legújabb és legbiztosabbnak ítélt tudományos ismeretek birtokában tárják a közönség széles rétegei elé és tegyék azt élvezhetővé és befogadhatóvá. Az igény elsőként az ipari társadalmakban fogalmazódott meg és hosszú évek teltek el, míg ezekkel a kérdésekkel az 1968-as leningrádi ICOM kongresszus is foglalkozott. Kelet-Európában, így Magyarországon is a 70-es évek végén, de különösen a 80-as évek elején tudatosan vállalták a múzeumok, hogy a fenti célokat megvalósítsák, és ennek érdekében komoly személyi és anyagi erőfeszítéseket tettek. 1975-ben megszületett a Közművelődési Törvény, amely a múzeumok és a kultúra egyéb területeinek összehangolását fogalmazta meg, vagyis hangsúlyosabban beszéltek a múzeumok és az iskolák kapcsolatáról és e kapcsolat fontosságáról is. 1978-ban az akkori Kulturális Minisztérium áttekintést készített a múzeumok szerepéről és hatásköréről, majd záradékban határozatot hozott arról, hogy a múzeumok az eddiginél népszerűbb programokat és színvonalasabb oktatási tevékenységet fejtsenek ki. így tehát a múzeumokban megalakultak a köz művelődéséért tevékenykedő csoportok, szakmai közösségek, később ezek osztályokká, főosztályokká terebélyesedtek, mely jelzi, hogy rangosodott az akkor még kis létszámú „népművelők" köre. Ezek a kis munkaközösségek, - (de sok helyen csak egy-egy ember, sokak által ismert szakmai zsargonnal „ősbölény") - mindenfajta határozattól és záradéktól függetlenül „alulról", saját tapasztalataik alapján is megkísérelték a mindennapi (akkor még tevékenységek szerint alig-alig specializált) munkát elemezni, a felvetődő kérdésekre választ adni, és a jövő terveit koncepcióvá szélesíteni. Sokan közülünk tapasztalataikat rögzítették: előadások, publikációk formájában dokumentálták. Ezekből kiderült, hogy legalább annyiféle vélemény és a gyakorlatból leszűrhető jó és nem jó tapasztalat van, ahányan végezték ezt a munkát és az is világossá vált, hogy egységes múzeumpedagógiai szemléletről itthon sem beszélhetünk, sőt, még csak egységes törekvések sem jellemezték a szakmát. MindameUett komoly - (a kezdeti években 1977-78-79) mai napig is irányt adó múzeumpedagógiai műhelyek alakultak ki, például Szombathelyen (Savaria Múzeum), Szegeden (Móra Ferenc Múzeum), a Magyar Nemzeti Galériában, a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Néprajzi Múzeumban és a róla levált, akkor már teljesen önálló szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. A maihoz hasonló múzeumpedagógiai képzés (hiszen azt még ma sem mondhatjuk, hogy múzeumpedagógus-képzés) természetesen akkoriban nem létezett, a múzeumokban tevékeny-