Oroszi Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1998-2000 (Budapest, 2001)

CSÓK MÁRTA: Múzeumpedagógiai szakmai gyakorlat a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban II.

kedő múzeumpedagógusok általában népművelés-magyar, népművelés-könyvtár szakokon végeztek, illetve a szaktudományok egyes képviselői (pl. művészettörténészek, néprajzkutatók) váltak érdeklődésük és tevékenységük alapján múzeumpedagógusokká. A volt szocialista országokban hasonló helyzetet találhattunk, kivéve talán a Német Demokratikus Köztársaságot, ahol nagyarányú, még a háború előtt megalapozott múzeumpedagógiai munka - és ezzel összefüggésben - képzés folyt, amit annak köszönhettek, hogy a háború előtti Németországban számottevő mértékben működtek a reformpedagógiai irányzatok, amelyek jótékonyan hatottak a múzeumpedagógiára. Nálunk tehát a 80-as évek elejére a múzeumpedagógia és a tudománynépszerűsítés módszertana és gyakorlata kimunkálódott és egészen a rendszerváltásig folyamatosan bővült-gazdagodott, melynek eredményeként magához vonzotta a múzeumi terület az oktató-nevelő tevékenység azon részét, amely legjobban igényelte és igényli, hogy terepe ne csak az iskola legyen, de a múzeumi kiállítás is. A rendszerváltás első éveiben az országos gyűjtőkörű múzeumokban hatalmas zökkenésekkel lefékeződött és megállni látszott a tudatos tudományszerűsítő munka, mely azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy „a fürdővízzel kiöntik a gyereket is", azaz az újjászerveződő, új szellemű múzeumszervezés margóra kényszeríti az egyre fontosabbá váló és nemcsak a pedagógusok, hanem a közvélemény előtt is már valamelyest ismert múzeumpedagógiát. Sokan az egészet „kommunista csinálmánynak" gondolták. Szerencsére azonban hamarosan új lendülettel és új feladatokkal ismét megtalálta a múzeumpedagógia helyét a gyűjtés-őrzés-bemutatás hármas követelményének eleget tevő múzeumi területen. Erre sürgős szükség is volt, mert az átalakuló társadalomban, az átszerveződő iskolarendszer adta lehetőségek megteremtésével, és az iskolai követelmények szorításában még a réginél is nagyobb, felelősségteljesebb és izgalmasabb szerep és feladatkör várt és vár a múzeumpedagógiára. Ezzel összefüggésben természetesen a kiállítás- és közönségpolitikára is. A közönséggel foglalkozó osztályok, főosztályok neve sok helyen megváltozott, a rosszízűnek érzett „közművelődés" helyett a fordításban darabossá vált „közönségkapcsolat" kifejezés és fogalom népszerűbbnek tűnik, a valamikori „népművelők" egy része manapság pr-managerként működik, - de a lényeg nem változott. Az tehát, hogy a múzeumoknak profiljukba vágó, ugyanakkor érdekes, a jelen problémáit sem kikerülő, érdekes művelődő helyekké kell lenniük és mindenáron meg kell tartaniuk közönségüket, sőt meg kell nyerniük a múzeumok iránt közömbösebbeket is. Mindezt csinálniuk kell jelen világunkban, ahol a vizuális információhordozók könyörtelen dömpingjével állunk szemben, amelyek a múzeumokat kiszorítják az emberek érdeklődéséből. Vagyis épp azokat az embereket veszítheti el a múzeum, akik fokozatosan elszegényedve, a mindennapos hajszába merülve sokkal nehezebben vehetők rá múzeumlátogatásra, mint annakelőtte. - A szakma művelőinek társadalmi megbecsültsége mind erkölcsi, mind anyagi vonatkozásban alacsony, ami előbb-utóbb azzal a veszéllyel fenyeget, hogy felhígul, fellazul a ma még szerencsére a régi beidegződésekkel dolgozó múzeumi interpretátorok és kurátorok rétege.