Oroszi Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1998-2000 (Budapest, 2001)
KNÉZY JUDIT: A környezetváltozások hatása a halászatra és a halfogyasztásra a Dunántúlon
fenn (szigony). Katolikusok körében a böjtök egyetlen húsféléje volt a hal, s a nagyböjti időszakra a legtöbb család más készleteiből kifogyott, a hiányt részben halfogással pótolták. Fiúk, férfiak kedvelt férfias élelemszerzésének, foglalkozásának, de a nem halászatból élők szórakozásának is számított a halfogás éppúgy, mint egyeseknek az orwadászat. 33 Érdekes adatok vannak a halak súlyára, egy-egy nagyobb fogás mennyiségére vonatkozóan. G. Schleggl göttweigi bencés perjel 1736. évi látogatásakor a Kis-Balatonban egy 50 fontos harcsát fogtak. 3 ' Vályi András helytörténeti író szerint 1799-ben Vörsön egy halászatban 100 qnál is több halat kifogtak." A balatonberényi halászok Ürménybe szállították a Hunyady családnak mázsaszám a fogast. 36 3. A fontosabb halfajok, halból, rákból készített ételek A legfontosabb, legnevezetesebb dunántúli halfajok folyóvizekben a viza, tok, sőreg, ponty, harcsa (6. ábra), csuka, kárász, menyhal, kecsege voltak. A nagyobb tavakban a fogas, sőreg, csuka, harcsa számított elsőrangúnak. Ezek kerültek az úri konyhára, de kereskedelmi forgalomba is. A 19- században a Dunán a ponty, a Balaton mentén a fogas lett a legkeresettebb. Bél Mátyás még mesés halgazdagságról áradozott az 1730-as években nemcsak a nagyobb folyókkal, tavakkal, hanem a kisebb folyókkal kapcsolatban is. Szerinte 1725-ben egyetlen nagyobb hálóval 300 mázsa különféle halat húztak partra a Balatonnál. 3 " Később többen is idézték adatait a reformkorban is a Sió, Kapós, Rinya, Almás és más folyók halászati haszonvételeinek leírásánál. De reális érzékű kortárs szerzők a valósághoz közelebb álló észrevételeket is tettek. Például Hrabovszky Dániel azt panaszolta írásában 1827-ben, hogy annyira kirabolták a balatoni fogasállományt a kereskedők, hogy e halfajt inkább ismerik Bécsben, mint a Balaton mellett. 38 Oláh József 1834-ben ismét kedvezőbb képet adott a balatoni halfajtákról: harcsa, fogas, fogassüllő, ponty, compó, őn, csuka, keszeg, koncér, garda és a küszhalról. A Tihany menti vizek nagy gardahalászatáról ő is megemlékezett: „a tihanyiak Balatonjok a gardák fő tartózkodó helye, és ezt a hal nemét oly bőséggel fogják a lakosok gyakorta, hogy a vidéket 5-6 mérföldnyi kiterjedésben is a tsömörig betöltik azzal." 31 ' Míg a Balatonban bőséggel volt hal, a halászoknak mindig jutott „vacsorahal". A közbirtokos köznemességnek, akiknek része volt a Balaton halászatából és nádlási joggal is rendelkeztek, az 1850-60-as évekig vagy halat juttattak a zsákmányból vagy hídpénzt. A Káli-medencében és a Balatontól még távolabb eső falvakban a halászok, kereskedők, később szepezdi halaskofák süllőt, veres keszeget és gardát árultak. A Káli-medence tavaiban (Kornyi, Henyei, Bonta, Varsázó, Monostori-tó) kárászt, csíkot fogtak a helybéliek. Emlékezet szerint e tavak halállománya is csökkent a 19- század végére, egyre apróbbak lettek bennük a halak.'" Fényes Elek 1841-től megjelent munkáiban mesés halgazdagságról áradozik a Dunántúl kisebb-nagyobb vizeivel kapcsolatban, nyilván csak felületes tájékozódásra volt alkalma, vagy Bél Mátyás adatainak hitt, amelyek a reformkorban már nem voltak érvényesek. 4 ' A rákoknak leginkább két faját emlegették: a feketét, amely a folyókban és a fehéret, amely a tavakban élt. 42 A 19. század első felében szinte valamennyi dunántúli folyó rákokban való gazdagságát is emlegették. Oláh háromféle rákról írt: a feketéről, a kecske és a piros színű
