Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)
TAKÁCS MIKLÓS: Kisfazék - bögre - csupor
benne utoljára főzött étel maradékával együtt került földbe, valamint - ami nem kevésbé fontos - ezt szakszerűen fel is sikerült tárni. Ilyenre azonban egyelőre még nincs példa. A remélt előkerüléséig pedig csak jóval bizonytalanabb kiindulópontok állnak rendelkezésünkre, az archaeobotanikai és -zoológiai leletek nagy tömege ellenére is. A konyhahulladékként földbe került állatcsontok és növényi magvak esetében ui. sajnos nem bizonyítható az, hogy bográcsban főzték őket. Annak következtében, hogy a magyarság a 14. század közepéig párhuzamosan használt kétfajta főzőedényt: a fazekat és a cserépbográcsot. Az Árpád-kori köznépi háztartások edénykészletének e sajátságára pedig e körben azért is érdemes külön utalni, mert Kresz Mária - akinek egyéb vonatkozásokban a táplálkozástörténeti kutatások annyit köszönhetnek - a két edényforma párhuzamos használatát sajnos nem vette kellő mértékben figyelembe a Bátky-emlékkönyvbe írott tanulmányában 27 . így, a felsorolt „bizonytalansági tényezők" miatt egyelőre csak az edénytipológia nyújthat némi segítséget az ételkészítési eljárások rekonstrukciójához. A cserépbográcsok országos méretű gyűjtése derített fényt arra, hogy az összes kisebb tájegységben párhuzamosan létezett két gömbölyű aljú üstforma: azaz mélyebb és laposabb edények is 28 . E tény pedig végérvényesen cáfolja azon elgondolásokat, amelyek a fémüstszerű cserépbogrács „magasodását" vagy „laposodását" szeretnék megtenni időrendi mutatónak. A lapos és mély példányok párhuzamos használata ui. minden bizonnyal arra utal, hogy e kettősségnek vajmi kevés köze van az ún. típusfejlődéshez. Inkább magyarázható a magasság kettősége két, egymástól eltérő főzési technika visszatükröződéseként. E megoldást támogatja egy néprajzi adatgyűjtés is. K. Kovács László azon közlése, amely szerint az erdélyi Kidén (Cidia, R.) az 1940-es években a lapos fémüstöt „lánghasznúnak", a mélyet pedig „parázshasznúnak" nevezték 29 . E párhuzamot alkalmazva a mélyebb cserépüstök a lassú tűzön, hosszú ideig főzendő ételek elkészítésére lehettek használatosak, a laposak pedig a nagy, de rövidebb hőhatást igénylő ételféleségek számára készültek. Végezetül, a cserépbogrács egy további használati módját e sorok írója vetette fel 30 , azon megfigyelés magyarázatául, miszerint a bográcsok egy nem elhanyagolható hányada esetében az edény belső falán vastagabb a használat során lerakodott korom. E sajátos „fordított" helyzet ui. talán arra utal, hogy a cserépbográcsban nemcsak főztek, hanem sütöttek és/vagy magvakat is pörköltek. A használat e módja melletti érvként is K. Kovács László néprajzi adatgyűjtése 31 szolgál. Pontosabban azon megfigyelése, hogy a 19-20. századi pásztorok hússiitésre is használták fémbográcsaikat. A cserépbogrács után másodikként egy jellegzetes, 10-11. századi edényféleségre utalnék, az ún. hengeres nyakú edénycsaládra 32 . A honfoglalás utáni időszakban elég gyakran készültek olyan közepes vagy kisméretű fazekak, amelyek hengeres nyakát vagy tagolják vízszintes bordák, vagy pedig nem. Egy további fontos formai jellegzetesség, hogy egyes ilyen edénykék vállain két kis fül is ül. E formai jegyek variációi jelentik a négy altípust. Azaz, létezik mind a bordás, mind pedig a sima nyakú típusnak füles és fületlen változata. Dolgozatom kérdésfeltevése értelmében azonban a tipológia helyett inkább a használat módjára kell koncentrálnom. A régészeti szakirodalomban többféle válasz is lelhető e kérdésre. így Mesterházy Károly szerint a nyak sajátos kiképzése nem egy specialis használati módra utal, hanem a honfoglalókkal együtt bejövő kabarokra jellemző etnospecifikus jegyként értelmezendő 33 . Hipotézise azon-
