Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

TAKÁCS MIKLÓS: Kisfazék - bögre - csupor

Kisfazék - bögre - csupor TAKÁCS MIKLÓS E kissé talányosnak tűnő cím alatt néhány megfigyelést és értelmezési lehetőséget szeretnék összefoglalni, annak szemléltetésére milyen nehézségek merülnek, vagy merülhetnek fel a régészeti leletek értelmezése során. Példáim többsége a régészeti értelemben vett magyar honfoglaláskorból, azaz a Kárpát-medence birtokbavétele és az államalapítás közti majdnem egy évszázadnyi időszakból származik. I. A középkori Magyarország köznépi étkezési kultúrája jellegzetesen egy olyan kérdéskör, amelynek vizsgálata megköveteli az interdiszciplináris megközelítést. A rendkívül gyéren megmaradt forrásanyag ui. számos, egymással egyes esetekben még nem is rokon tudományág vizsgálódási területére szóródott szét. így a kor étkezési kultúrájának rekonstrukciójában szerepet kell kapjon az írott forrásokat feldolgozó történész, a régi korok tárgyi hagyatékát feltáró régész, valamint a szintén ásatási leletként előkerült növényi és állati maradványokat értelmező archeobotanikus és -zoológus. Az interdiszciplináris kutatásokat végző szakemberek körében sajnos még nem terjedt el kellő mértékben az összehasonlító vizsgálatok helyes módszertana - bár éppen a tárgyi néprajz szolgáltat több pozitív ellenpéldát az egyes eszközök vagy gazdálkodási eljárások újkor előtti, történeti gyökereinek vizsgálata során. Ennek ellenére: jó lenne, ha általánosabbá válna azon felismerés, hogy az összehasonlító vizsgálatok akkor igazán célra vezetőek, ha az általunk nem művelt tudományágat nem csupán egy olyan „adatbányának" tekintjük, ahonnan néha, egy-egy, a koncepciónknak megfelelő adat „kiaknázható". Éppen ellenkezőleg, a helyes útra akkor térhetünk rá, ha a szükséges adat környezetét is ismerjük. Vagyis oly mértékig el kell mélyednünk az általunk nem művelt tudományágban is, hogy annak problémafelvetéseit már mintegy „belülről" is át tudjuk látni. Egy ilyen megközelítés természetesen nem jelenthet „önfeladást", pontosabban, a saját tudományágunk módszertanának megkérdőjelezését. Sőt, saját tudományágunk helyzetének felmérésében segít az, ha az általunk művelt diszciplínát egy rokon szakma tükrében is meg tudjuk figyelni. Ezzel ellentétben viszont igencsak helytelen az, ha a módszertani kritikát csak és kizárólag a rokon tudományág művelői felé fordítjuk. E - talán kissé közhelyszerűnek tűnő - bevezetésem folytatásában néhány olyan — talán szintén triviálisnak tűnő — tényezőre utalnék, amelyek megkönnyíthetik a régészeti leletek átfogóbb értelmezését. Egy, általam társszerzőként évekkel, ezelőtt írott enciklopédia-címszóból

1 idéznék, amely nyomtatásban sajnos csak eléggé megkurtítva, és a szerkesztő (vagy szerkesztők?) által némiképp átértelmezve jelent meg: „E tudományág (ti. a régészet) többszáz éves múltja során több, egymástól eléggé eltérő elveket valló „iskola" alakult ki, amelyek — némileg leegyszerűsítve — néhány irányzat köré csoportosíthatók. A köztük levő alapvető eltérés a tárgyi hagyaték által megoldandó kérdések