Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)
TAKÁCS MIKLÓS: Kisfazék - bögre - csupor
rangsorolásában fogható meg. Az „iskolák" egy része, főként a németországiak szerint az alapprobléma az egyes leletek formai jellemzői szerinti besorolás az ún. tipológia, míg mások az ilyen besorolások mellett vagy helyett inkább a tárgyakból kiolvasható életmódra, hitvilágra vagy történeti következtetésekre helyezik a fő hangsúlyt. Nyilvánvaló, hogy mindkét személetnek van létjogosultsága, és csak a kettő együttes alkalmazása lehet igazán célravezető. A pontos formai vagy időrendi besorolás nélkül levont következtetések ui. bizonytalanok, másrészt viszont a tipológiai osztályozás önmagában csak elég egysíkú eredményeket hozhat. A mo.-i 7-13. sz.-i régészeti kutatás egyik jellegzetessége, hogy a századelő kolozsvári iskolájának (Posta B. és Nagy G.) hagyományait folytató László Gy. nyomán igen erős az egykori „teljes élet" (azaz az életmód teljes spektrumának) kutatása iránti igény. Ez a komplex látásmód egyben magában hordozza annak a veszélyét is, hogy a tárgyak részletes tipológiai elemzése háttérbe szorul, s az érvelésben a hiányzó láncszemeket más tudományágak forrásadatainak vagy eredményeinek - nem egyszer mélyebb elemzés nélküli - átvétele helyettesíti." 2 Ezen idézetből - a régészeti leletek értelmezésében kialakult többféle megközelítésen túl - talán az is kiderült, hogy egy-egy leletnek meglehetősen hosszú utat kell bejárnia előkerülése után ahhoz, hogy történeti forrásértéke kihámozhatóvá váljon. Olyan vizsgálatokat kell elvégezni - elsősorban a a tárgy tipológiai besorolását, és az időrend pontosítását -, amelyek igencsak tűnhetnek „régészeti aprómunkának". Nélkülük azonban a művelődéstörténeti következtetések eléggé bizonytalanok. A felsorolt tényezők közül az időrendről szólnék kicsit részletesebben, mivel az utóbbi időben e kérdéskör körül lángolt fel a leginkább a vita. Sajnos oly módon, hogy bizonyos megnyilatkozásokban a régészeti forrásanyag félreértése érhető tetten. Pontosabban egy olyan törekvés, amely a honfoglaló magyarok által használt tárgyak egy jelentős hányada esetében csak és kizárólag a minél későbbi keltezést tartja elfogadhatónak, egy újdonságként beharangozott (de valójában évszázados) „nomád" elmélet (valójában toposz) védelme érdekében 3 . A keltezés kérdésének vizsgálata során érdemes egy kutatástörténeti mozzanatot is szem előtt tartani. Egy rövid utalás erejéig ki kell tekinteni a kutatás azon korszakára, amikor még nem volt egészen bizonyos, egyáltalán használtak-e edényeket, és ha igen, milyeneket a 894 és 900 között hont foglaló magyarok 4 . E kutatási helyzetben fogant meg ui. azon felismerés, hogy igenis vannak, speciálisan a 10. századi magyarságra jellemző edénytípusok a Kárpát-medencében. A kerámia esetében a „honfoglaló magyar" besorolást általában úgy érdemelte ki egy-egy, 10-11. századi leletkörnyezetből származó cserép, ha olyan új edényformát képviselt, amely a Kárpátmedence 8-9. századi leletanyagából hiányzik, viszont kimutatható az Al-Duna északi partjai és/vagy a kelet-európai steppéken 5 . E módszert, azaz az új edényformák alapján kikövetkeztetett vándorlást az őskori régészet dolgozta ki, és alkalmazása által tud már másfél évszázada meghatározni népmozgásokat a neolitikumtól egészen a római kor kezdetéig 6 . Elvileg a fenti következtetésláncolatot kellene megkönnyíteniök és biztosabbá tenniök az írott forrásoknak. A régészek azonban ennek ellenére is rendszeresen ütköznek egy paradoxonba a két forráscsoport szinkronizálása során. Számos nép esetében ui. több évtizednyi hiátus tátong a Kárpát-medencei bevándorlás írott forrásokban rögzített időpontja és az illető nép tárgyi hagyatékának, pl. a kerámiájának legkorábbra keltezhető része között. Megdöbbentő hasonlóság mutatkozik
