Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

PÁLÓCZI HORVÁTH ANDRÁS: Középkori régészetünk újabb eredményei és a környezeti régészet

(késő szarmata-hun kor) és a kora Árpád-korban létesült település a dombon.

26 A régészeti stratigráfia szerint is többször indult meg a természetes humuszképződés: az 5. és a 10. század között, valamint a 13. század közepe és a 14. század közepe között képződött kultúrréteg nélküli, steril humusztalaj. A középkori település létrejöttekor a maitól kissé eltérő felszíni formákkal számolhatunk. Az elpusztult késő középkori házak omladékai jelentékenyen magasították a felszínt (0,25-0,50 m-rel), ugyanakkor a dombot szegélyező mélyedések bizonyos mértékig feltöltődtek. Már az Árpád-kori falu (valószínűleg az első „Szentkirály" nevű település) lakosai jelentős környezet-átalakító földmunkákat végeztek: hatalmas árokrendszert építettek, amely a laza szerkezetű, nagy kiterjedésű települést részekre osztotta, mint az más korabeli településeken is szokásos volt. Ezeknek az árkoknak csak másodlagos funkciójuk lehetett a vízelvezetés, sokkal valószínűbb, hogy egyéni-családi birtokokat, szántóföldeket vagy veteményeskerteket, illetve állattartó helyeket határoltak. Az Árpád-kori falu pusztulása után a domb mintegy száz évig állt lakatlanul, ezalatt a széles, mély - esetenként a domb irányára merőleges - árkok is betemetődtek, illetőleg a még meglévő mélyedéseket a később ide települők egyengették el. Az Árpád-kori humuszréteg stratigráfiailag is elkülöníthető a késő középkoritól - az utóbbi intenzívebben képződött. A késő középkori Szentkirályt létesítő közösség a falu képét, szerkezetét a domborzati adottságokat kihasználva alakította ki. A dombhát közepén hosszirányban - a mai felszínen is láthatóan - egy természetes mélyedés húzódik, ennek két partján osztották ki a házhelyeket, és egyik partján jelölték ki a falu utcáját. Az utca nyomvonalát több helyen feltártuk (4. kép): ez a vele párhuzamos mélyedésből felhányt, döngölt földút volt. A kocsiút mentén húzódó, széles mélyedést rendszeresen tisztán tartották, alján megfigyelhetők a kotrásról tanúskodó, hosszirányú kapanyomok, a bennük lévő iszapos lerakódás vízelvezetésre utal. A csapadék elvezetésének mégsem ez volt a fő iránya: a lakóházak közelében és a templomdomb lábánál feltárt, egyre szélesedő vízelvezető árkok a telkekről kifelé, északkelet és dél-délnyugat felé vitték a vizet. A falu központi részén, a templom közelében három középkori beltelket tártunk fel teljesen, itt a felszín mesterséges kialakítására, az építkezések előkészítésére tettünk megfigyeléseket. A gazdasági udvarokon kemény, kéregszerű, állatoktól és emberektől lejárt felszínek kerültek napvilágra, néha több rétegben. Megfigyelhető, hogy a mai növényzet gyökerei sem képesek áttörni ezt a kemény külső járószintet. A legkorábbi ilyen szintek közvetlenül a domb természetes 14. századi humusztalajára települtek. Következtetésünk szerint az építkezések kezdetekor a természetes növénytakarót kivágták, majd a széthordott homokos-agyagos földből és sárból képződött a mesterséges felszín, amelyen az állandó taposás miatt összefüggő növénytakaró már nem alakulhatott ki. (Összehasonlításképpen lásd a mai tanyaudvarokat.) A lakóházakhoz kapcsolódó szintek pontos rögzítése lehetővé tette az építkezések menetének rekonstrukcióját. A lakóházak helyén rendszerint több, egymás fölé rétegződött épületmaradványt lehet találni, mivel egy-egy ház pusztulása után általában a belteleknek ugyanazon a helyén emelték az új épületet. így volt ez a 25. ház esetében is, melyet a 15. század elején közvetlenül az eredeti talajfelszínre építettek. I. periódusának tapasztott földpadlója 10-15 cm-rel mélyebben húzódott, mint a külső járószint közvetlenül a házfalon