Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)
PÁLÓCZI HORVÁTH ANDRÁS: Középkori régészetünk újabb eredményei és a környezeti régészet
ték a közlekedőedények elve alapján működött, a vízvezetékcsövek ólomból, kerámiából és fából készültek. Esztergomban a 15. században az érsek építtetett vízvezetéket, melyen keresztül szivattyúval vitték fel a Duna vizét a várba. Kubinyi Andris megállapítása szerint a korabeli Magyarországon a vízvezeték építés költségeit csak a király vagy az érsek tudta fedezni. 24 3. Egy késő középkori falu feltárásának környezettörténeti eredményei 1969-1990 között folytattunk régészeti ásatást a középkori Szentkirály faluban, Kecskeméttől keletre, a mai Szentkirály (1952-1987 között Lászlófalva) területén, a középkori templomrom fölé épített református templom környékén. Az ásatásokon 1983-tól igyekeztünk követni és alkalmazni a környezeti régészet szempontjait és módszereit. Az okleveles adatok szerint 1354-ben egy kun nemes család kapta meg Nagy Lajos királytól Szentkirályt, mint lakatlanul álló királyi birtokot, hogy ott megtelepedjenek és keresztény módra éljenek. A 15-16. században a falu többször szerepel a forrásokban, lakosai a 17. század végén hagyják el végleg. A 18— 19• században Szentkirály Kecskemét pusztája (3. kép). A régészeti kutatások megállapították, hogy a végleges megtelepedésre - szilárd lakóházak építésére - a 14. század végétől került sor, s hogy a 17. század elejéig volt lakott ez a belterület. Akkor a falu lakossága valószínűleg átköltözött a faluhatár egy másik részére, Felsőszentkirályra, ahol új településhelyet létesített, amely egészen a 17. század végéig fennállt. Az alábbiakban csak a református templom környékén végzett kutatásokról beszélünk (SzentkirályTemplom-dűlő, I-V. munkahely: Bozsik-tanya, Községi temető, Református templom, Homokbánya, Tiszakécskei út). 2 ' 5 A késő középkori falu a Duna-Tisza közén jellegzetes északnyugat-délkeleti irányú, alacsony dombhátra települt, amely mindössze 2-2,5 m-re emelkedik ki környezetéből (4. kép). A domb lábát a 100,5-101 m-es szintvonal jelzi. A dombhát iránya és formája tükrözi a holocén felszínképződés folyamatát: az uralkodó széliránynak megfelelő, a humuszréteg alatt szélfútta homokfoltok találhatók. Az altalaj negyedkori lösz, alatta agyagréteg húzódik. A dombhát legmagasabb pontja (103-103,75 m) a református templom helye, itt kb. 1 m-es mesterséges magasítás állapítható meg (a 15-18. században a temetkezésekkel, 1902-ben a református templom építésekor emelkedett). A dombhát felszínéből kisebb halmokként emelkednek ki a középkori lakóházak agyagos-meszes omladékkúpjai, ezeket a geodéziai felmérés is el tudta különíteni, általában a 102 m-es szintvonallal. A középkori falu belterületén, a dombhát délnyugati oldalánál - a református templomtól nyugatra - egy kb. 100 m átmérőjű, időszakosan víz alatt lévő, négyszögletes mélyedés terül el, ezt mesterséges felszíni alakzatnak tartjuk, valószínűleg innen termelték ki az építkezésekhez szükséges agyagot. A település dombjától északra egy mélyen fekvő, vizenyős rét terül el, a Gömöri-lapos, amely a középkorban bizonyára vízzel borított terület volt, és valószínűleg a település vízellátását is szolgálta. A vízjárta terület határát a 100 m-es szintvonal jelzi. 100,5 m jelenti azt a magasságot, amely alatt épületet már nem emeltek. A dombhát és közvetlen környéke mintegy 4500 éve lakott, antropogén hatással azóta számolhatunk. A legkorábbi régészeti lelőhely a kora rézkori tiszapolgári kultúra települése, mely a Gömöri-lapos szélén állott. Utána a középső és a késő bronzkorban, a római császárkorban
