Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

ENZSÖL IMRE: A Mosonmegyei Gazdasági Egylet a dualizmus idején

Fedeztetést lehetőség tehát volt, de megye községeinek legnagyobb része ugyanis nem rendelkezett csikólegelővel, pedig egyik állat sem sínyli meg annyira a fölnevelésénél hiányzó jó legelőt, mint a ló, "mert ennek van a legtöbb szüksége a tápdús, erőteljes, edző, a lábakat, az összes tagokat, a mozgást, a tüdőt hatalmasan kifejlesztő legelőre".

82 Az egyesület 1893 májusában létesített csikólegelőt Magyaróvár és Bezenye között a pozsonyi országút közelében fekvő Szalay-féle pusztán - egy 132 kat. holdas területen.

83 A tett egybeesett a kormányzat törekvésével. A fubér egy legeltetési évadra egyesületi tagoknak 14 forint, nem tagoknak 16 forint volt.

84 A legelő 130 csikót tudott befogadni. Nagyobb birtokosok csikóit csak akkor vették be, ha a kisgazdák csikóiból nem telt be a létszám. Az első évben sikerült megyebeli csikókból feltölteni a létszámot - a legtöbb csikót szolnoki, levéli, szentjánosi, szentpéteri és mosoni gazdák hajtották fel. 1894-ben nem volt teljes a kihasználtság - a 123-as létszámot is csak úgy sikerült elérni, hogy 31 db csikót az alapszabályokban megállapított fűbérnél csekélyebb díjért vettek fel.

85 Valószínű, hogy a megyei gazdák még az egyleti tagok által fizetendő díjat is magasnak tartották, mert 1895-ben a megyei tenyésztőktől csak 97 csikó került a legelőre. Az viszont már a legelő jó hírét tanúsítja, hogy ugyanebben az évben más megyéből - 3 napi járásra fekvő helyről - is megérte 31 csikó gazdájának a fáradságot. A megyehatáron túli gazdák pedig még borsosabb árat fizettek - 20 forintot csikónként.

86 Az egyesület a mosoni kisgazdák érdekében hajlandó volt a díjakból engedni - 1896-ban az egyesületi tagok 11 forintot, nem tagok pedig 12 forintot fizettek csikónként.

87 Ennek tulajdomtható az 1895-ről 1896-ra bekövetkezett ugrásszerű csikószám-növekedés, ami még jelentősebb, ha hozzátesszük, hogy mind a 159 csikó Mosón megyei gazda uüajdona volt. Azt a jelenséget, hogy a következő évben a csikók száma váratlanul és erőteljesen visszaesik, majd évről évre e körül a szint körül marad, az egylet 1900-as jelentése a "lótenyésztés általános pangásával" magyarázza. A legelő ugyan az alig 3/4 részbeni kihasználtság miatt az utolsó években a Földművelési Minisztérium segélye ellenére is egyértelműen veszteséges volt, a bérleti szerződés lejártáig, 1903-ig mégis fenntartották. A lótenyésztés pangása az állomány mennyiségének változásában is megmutatkozik. Míg ugyanis 1884 és 1896 között az állomány azonos szinten stabilizálódott, 1906-ra (1896-hoz képest) csaknem 1000 db-bal csökkent. Rossz volt a lótenyésztés jövedelmezősége. Másrészt az érvényben levő vármegyei szabályrendelet a megyében a könnyebb fajtájú lovak tenyésztését írta elő, pedig a nehezebb lovak gazdasági célokra, igásállatnak sokkal alkalmasabbak voltak. Az egyesület célja ezért egyfelől a szabályrendelet megváltoztatása, a nehezebb lovak tenyésztésére való áttérés volt - legalább a megye egy részén, ami sikerrel járt. Másfelől a tenyésztőket arra ösztönözni, hogy minél jobb fajtát tenyésszenek ki, mert csak az éri meg. Az ösztönzés módja lótenyésztési jutalomdíjosztások szervezése volt. Ilyen díjazásokat az egyesület 1905-től kezdve minden évben rendezett, sőt, 1911-től évente kétszer is. Tudatosan törekedve arra, hogy mindig a megye más-más pontján kerüljön rá sor. A díjazásokhoz évről évre anyagi hozzájárulást biztosított mind a vármegye, mind a földművelésügyi kormányzat - hiszen az ilyen jellegű díjazások megfeleltek a korszak intenzívebb állattenyészté-