Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

OROSZI SÁNDOR: Fehértemplom helység szerepe a magyar erdészeti igazgatásban

Az erdők, elsősorban a bükkösök felújítását természetes úton igyekeztek megoldani. Ugyanakkor a különböző fafajcserék, főleg pedig a kopárfásítások csemetekertek létesítését, fenntartását követelték meg. Míg az állami kezelés előtt, 1884-ben csak egy 0,25 kh-nyi (0,14 ha) csemetekertjük volt,

29 addig 1898-ban már hat, amelyek összterülete 13.500 négyszögölet (4,856 ha) tett ki. Az erdősítés - miként az erdőgondnok írta - „általában a déli oldalakon kocsánytalan tölgy, részben dió, északi fekvésekben kőris és az arra alkalmas helyeken közbeelegyítve szelídgesztenye, sőt hézagpótlónak jegenyefenyő és lucfenyő, a kavicsos, sziklás helyekre kivétel nélkül feketefenyő, ákáczczal vegyítve lesz kiültetve."

30 Az erdősítéseknek azonban - mint már utaltunk rá - nem a szakmai ismeretek, netalán az elégtelen csemetekészletek szabtak gátat, hanem a legeltetések. Összefoglalás Magyarország erdészettörténetében különleges helyet foglalnak el a volt határőrvidéki erdők. Itt az erdészeti irányítás egészen a határőrvidékek polgárosításáig a katonai (osztrák) szervezethez tartozóan és a határőrcsaládok minden tagját magába foglalva működött. Mivel Fehértemplomon volt a 14. számú szerb-bánsági határőrezred központja, így az ezred területén lévő erdőket is innen kezelték. Előbb egy erdőmester jelentette az erdészeti „hivatalt", majd a „fővadász" beosztású, lényegében erdészeti feladatot ellátó alkalmazottak. A katonai határőrvidék 1873. évi feloszlatásakor meg kellett határozni a volt határőrök addigi erdőhasználatának megváltási kulcsát. Korábban ugyanis a határőrvidéki lakosság kiterjedt erdő- és legelőhasználattal bírt, amit az uralkodó a határőrvidék polgárosítása idején további rendeletekkel szélesített. Végül megegyezés született: a vidék erdőinek fele a magyar államkincstárt, a másik - lehetőleg a településekhez közelebbi - fele a volt határőrök közösségét illeti. Az egykori szerb-bánsági határőrök így mintegy 22 ezer ha erdőt kaptak, amelyek főleg a Duna bal partján, részben a Néra völgyében, részben pedig a Dunára hajló hegyoldalakon terültek el. A volt határőröknek juttatott erdők kezelését a vagyonközösség központjából, Fehértemplomról végezték. A vagyonnal, pénzzel összefüggő kérdésben egy választmány határozott, míg a „fővadászok" a szakmai irányítást látták el. Az 1879. évi XXXI. tc, az erdőtörvény rendelkezéseinek azonban ez a megoldás nem felelt meg. Ekkora erdőbirtokra szakértő (áUamvizsgázott) erdőtisztet kellett alkalmazni, ráadásul a vagyonközösség erdeinek állapota erdőfelügyeleti szempontokból is kifogás alá esett. Mivel a választmány sem a gazdálkodás színvonalában, sem a szakértő erdőtiszt hivatalba állításának kötelezettségében nem tudott érdemi változást elérni, az erdőket 1886-ban állami kezelésbe vették, Az állami kezelés megoldotta a szakértő erdészeti személyzet alkalmazását, az erdők üzemtervezését és a jövedelmező gazdálkodást. így a kezdetben államkölcsönnel működő erdőgazdaság a XIX. század végére jövedelmezővé vált. A birtokközösség képviselői komoly pénzösszeg felett rendelkeztek. „A vagyonközség - írta a fehértemplomi erdőgondnok 1894-ben - a kincstári kezeléssel teljesen meg van elégedve, és - kivéve egyes személyes indulatból kifolyó, de máskülönben egész ártalmatlan kifogásokat - irán-