Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

SZOVÁTAY ADRIENNE: A hazai baromfiorvoslás és -egészségügy története a kezdetektől az első világháborúig

A baromfitartás és a népi baromfigyógyászat kialakulása Az ország baromfi-állományának 90%-a a jobbágyok és zsellérek háza körül, félig va­don tenyészett. Még századunk elején sem mind ólban éjszakáztak, hanem a fészerben, a ko­csiszínben, az istálló vagy a sertésól padlásán, sőt a tyúkok télen is az udvar fáin húzódtak meg. A téli időszakot kivéve az élelmét maga kereste meg a kis testű magyar parlagi tyúk, amelynek a tojásai is aprók. Baromfifajokat (házityúkot, ludat stb.) számos uradalmi major­ban is neveltek. Magyarország földrajzi-statisztikai leírását tárgyaló, múlt századi kiadványok szerint ba­romfitenyésztéssel, főleg tyúktenyésztéssel az országban, a zord hegyvidéket kivéve, mindenütt foglalkoztak. 9 Kezdetben a baromfit decentralizáltan, kis állományokban és nagy területeken, legelőn tartották. Termékei csupán a családok élelmiszer-szükségletét elégítették ki. 10 A hazai étkezési szokásoknak megfelelően, a nagy tésztafogyasztáshoz sok tojásra volt szükség, s az ün­nepi ebédhez a baromfihúst a szerény jövedelmű falusi és városi lakosság is be tudta szerezni. A tojás, a hízott baromfi és a toll értékesítéséből a falusi asszonyok családjaikat, szinte egész éven át, kiegészítő jövedelemhez tudták juttatni. Ezzel a bevétellel csak az asszony gazdálkodott, a családfő nem tartott rá igényt, igaz, nem is foglalkozott a baromfival. 11 Hazánk természeti adottságainál fogva kiválóan alkalmas volt baromfitenyésztésre, de an­nak jövedelmezősége (a helyes tenyésztési szakismeretek hiánya és a nem számottevő gazdasá­gi ágként kezelés következtében) nem érte el a lehetséges színvonalat. A magyarok már a hon­foglalás előtt is tartottak tyúkot. Az élő baromfiról és termékeiről mint kereskedelemben sze­replő cikkekről már az I3OO körüli időkből vannak adataink. A baromfitermékek belföldi for­galma //. Ulászló uralkodása alatt már némi kivitellel is kiegészült. A múlt század közepétől egyre több helyen lehetett fajbaromfit is találni, és nemcsak a belföldi tenyésztés, hanem a ki­vitel is fejlődésnek indult, amely az 1870-es években 1 millió forintra emelkedett. 12 A magyar baromfitartók állataik egészségét a népi hiedelemvilágnak megfelelően igyekez­tek megvédeni. Már a naposcsibét rostára tették és enyhén megfüstölték vagy vasdarabokra tet­ték, hogy „erős legyen". Karácsonyi morzsát adtak (a csibék ivóvizébe sót), valamint a kiscsi­bének, kislibának márciusi hólevet, hogy egészséges maradjon, itatás előtt csipetnyi tört papri­kát szórtak bele, hogy „kitisztítsa gyenge beleiket". A tetves tyúkok bőrét zsírral, a pipes nyel­vet fokhagymával kenték meg. Ragadozók elűzése céljából a húshagyókedd éjjelén leölt tyúk tollait a háztól messze dobták el, a padlásgerendába sarlót vágtak, s a kányák ellen a határba húsvéti tojást tettek. Karácsony böjtjén, december 24-én az asztal alá egy kosárba vagy szakaj­tóba szénát és szalmát, egy-egy marék búzát, árpát, zabot és kukoricát, végül ebédfőzés után megmaradt zöldséghulladékot tettek; ezt a takarmányt karácsony első ünnepén, december 25­én szétosztották az állatoknak, így a baromfinak is, hogy „egész évben egészséges maradjon". Karácsony böjtjén ebédkor mindig fogyasztottak mézet, amelynek maradékával a baromfi be­duzzadt szemét kenték meg. 13 A kis baromfihullákat átdobták a szomszédhoz, hogy a betegség arra távozzék, míg a na­gyobb testűeket az útkereszteződésre vagy útszéli fákra tették, hogy a járvány azon az úton vo­nuljon el. 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom