Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)
KOVÁCS JUDIT: Kalászfonatok a Magyar Mezőgazdasági Múzeum gyűjteményében
A használati tárgyak közül két szalmakalap (egy keskeny és egy széles karimájú) s kalapdíszek kerültek a gyűjteménybe. Az 199 3. évi Kalászfonó alkotótábor Az országos pályázat életre hívói nemcsak a kétévente meghirdetésre kerülő pályázattal kívántak hagyományt terem teni, lehetőséget adni azoknak akik még ismerik a kalászf onás tudományát, hanem gondoltak azokra is, akik szívesen elsajátítanák a kalászfonás fortélyait. Számítva ebben arra, hogy az alkotók jó szívvel továbbadják ismereteiket, technikájukat minden tanulni vágyónak. így jött létre 1993. július 12-18. között Törökszenlmiklós-Szenttamáson a kalászfonó alkotótábor. Múzeumunk a kezdetektől fogva támogatta e kezdeményezést, így jelen lehettünk születésénél és kibontakozásánál is. A szenttamási alkotótáborban módunk nyílt néhány résztvevővel elbeszélgetni. Ennek során megtudhattuk, ki, mikor és hol tanulta a kalászfonást, milyen típusokat készítenek és valójában mit jelent számukra ez a pályázat. E beszélgetésekből szeretnénk néhányat ismertetni. Beszélgetőpartnereink között a különböző korosztályok képviselői szerepeltek, hiszen a legidősebb 78 éves és a legfiatalabb 16 éves volt. Az idősebbek még maguk is részt vettek az aratáson, többen már — vízhordóként, marokszedőként — gyerekkorukban. ' 8 HORAK Mihályné, 78 éves peregi születésű néni mesélte, hogy 12-13 évesen marokszedőként dolgozott HAJÓS János uraságnál, Pereg határában. Ha egy kis idejük volt, beültek a „keresz.tluk"-ba és kis „csüngőket" (csiga) készítettek. Az aratás befejezésekor — 26-30 aratópár dolgozott akkoriban — az uraságnak aratókoszorút vittek, amit a szomszédjukban lakó idős néni készített. így átjárogatott segíteni válogatni és adogatni a kalászokat. Ekkor ismerkedett meg az aratókoszorú készítésével, melyet nem fűzfavessző vázra kötöttek, hanem úgy fonták, minden merevítő nélkül: „saját magának kellett merevnek lennie". Minden évben más színű szalaggal díszítették, de ennek nem volt külön jelentése, csak annyi, hogy különbözzék az előző évitől. Az idős néni halála óta mindig ő készítette az aratókoszorúkat. 1960-tól a TSZ-ben is mindig megünnepelték augusztus 20-át és az aratókoszorút, aratódíszeket az elnöknek és a patronáló gyárak vezetőinek adták át. A múzeumba került címer történetéről mondta: „Tervbe vettem magamnak, hogy címert rakok a búzakalász koszorúba, de azután rá jöttem, hogy abban nem mutat olyan jól, így aztán külön megcsináltam." 1962 óta készít címert — akkor még „csillagosat" most pedig az új címert. Az országban több helyen volt kiállításon, s sok helyen mondták neki, hogy a címer közepe ne legyen színes papírból (gyűjteményünkben is ilyen található), hanem csak szalmából. így elhatározta, hogy csak szalmából készíti és semmi idegen anyagot nem tesz bele. (Reméljük a jövőben gyűjteményünk is majd gazdagodik egy ilyen darabbal,- melyen a fejlődés fokozatai már jól szemlélhetők.) Általában rozsszalmával dolgozik — a búzának csak a kalászát használja — mivel a rozsszalma acélosabb, fehérebb, vékonyabb és szálai hosszabbak, mint a búza szalmájáé. Az aratókoszorún, címeren
