Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

KOVÁCS JUDIT: Kalászfonatok a Magyar Mezőgazdasági Múzeum gyűjteményében

kívül készít még kis kosarakat — húsvét táján a piros tojásnak, nagyobb kosarat szárazvirágnak, kézimunkás kosarat — és szalmából lámpát. „Az ötlet csak úgy jött, mert valamikor voltak azok a húzós petróleumlámpák, gondoltam megpróbálom ezt is megcsinálni." GYENGE Károly 73 éves, kabai születésű, ma is ott él. A szalmafonást még a nagyapjától tanulta 9-12 éves korában. Búzaboronát, „bokrétát" (csiga) készítettek, aratókoszorút akkoriban azonban nem. Fiatal korában az. ottani 100-150 holdas kis uradalomban dolgozott. Ott is tartottak aratóünnepet, és a bérlőnek ajándékba csigát meg boronát készítettek. A nyertes aratópár fejére búzakoszorút tettek (ez egyszerű kis koszorú, a virágkoszorúhoz hasonló), sőt a ló nyakába is akasztottak egy nagyobbat. A fiatalok — „mikor leventébe jártak" — szalmából készült kalapdíszt viseltek. Ez két-három szál szalma ös szefonva, melyért akkor 10-20 fillért adtak. VTDA Jánosné, 69 éves, kunszentmiklósi születésű, ott is lakik. 14-15 évesen marokszedő volt, s délidőben egy vele egyidős kislánnyal fonogattak. Senki nem tanította, „magamtól rájöttem, hogy lehet nagyítani, toldani, alakítani." Nálunk nem volt szokás az aratókoszorú készítése, inkább a nagyobb gazdaságokban, pl. Apajon, ahol summások arattak. Náluk két pár arató volt, ott csak kicsi csigát készítettek. ANDRÉKÓ Pálné 36 éves, kardoskúti lakosnak már nincsenek ilyen közvetlen élményei az aratásról, hisz' mindössze 9 éve tanulta meg a szalmafonást. Egy újságban olvasta, hogy egy közeli faluban egy néni csinál csigát, boronát. Érdeklődni kezdett a falujában, s kiderült, hogy az 50 év körüli férfiak közül néhányan csináltak csigát a lányoknak ajándékba. így kezdett el próbálkozni, de balkezes lévén eleinte nagyon keservesen haladt. A borona készítését Csorváson tanulta meg egy nénitől, aki akkoriban 67 éves lehetett és még bandában aratott. Mivel tovább nem tudott tanulni senkitől, gondolta, hogy utánanéz a szakirodalomban. MADARASSY László gyűjtése volt számára az „alapanyag", utána végigkérdezte a falut, hogy milyen volt régen az aratókoszorú, így az irodalom és az elmondás alapján a „saját szakállára" tanulta meg az aratókoszorú fonását. KOVÁCS Erika, 30 éves, Pázmándról. A fonást 7-8 éves korában tanulta PÁLINKÁS Dezsőtől, aki akkor már elmúlt 70 éves és csak a saját kedvtelésére készített aratókoszorút, szalmafonatokat. Valamikor Lika Döme uraságnak készített aratás végén koszorúkat. „A koszorúkat karácsony és szilveszter között bontották el, de legkésőbb a hálaadó mise után, újévre már nem tartották meg, s a kimorzsolt szemeket az újévi első kenyérbe belesütötték. A nála látott koszorú átmérője 70 cm volt, négy oszlopon állt, mely a négy évszakot jelentette. Ha a koszorú nagyon dús volt, akkor a következő évre bő termést reméltek, ezért egészen vastagra kötötték. Búzából, rozsból készítették — a rozs tartósabb —, de semmilyen idegen anyagot nem használtak. Nemzetiszínű szalaggal vagy piros-fehér-zöld cérnából sodort kötővel díszítették. Dísze volt még a gyűrűsor, csipke (ez négy szálas laposfonás), harangok, csigák, melyeket felkötöztek a koszorúra. Erika nem tud róla, hogy Pázmándon más is készítene kalászfonatokat.