Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

OROSZI SÁNDOR: Album a görgényi tutajozásról

Legelőször utat kellett építeni, amelyen a vízszabályozáshoz, tutajozáshoz szükséges anyagot szállították, egyáltalán, az egész tutajozási üzemet működtették. A vízszabályozások során a folyó éles kanyarulatait átvágták, és a sekély, kiszélesedett medret rőzseművekkel összeszorították. A rőzsefonatokból ún. halászgátakat készítettek. Ezek lehettek egyszerűek vagy (kis- és nagy-)bakokkal megerősítettek. Fontos szempont volt, hogy a tutaj esetleges nekiütközésekor engedjenek, azt ne tartóztassák fel, illetve ne zúzzák szét. A zátonyos helyeken sarkantyúkat vagy lökőkosarakat alkalmaztak. Itt a cölöpök állékonyságának fokozására azokat kőrakásokkal látták el, de természetesen ügyeltek a megfelelő rőzsefonatokra is. Szükség volt még a mederbeli sziklák, kövek, a tutajozást különösen akadályozó kőpadok eltávolítására is. A Görgényen a Maros folyóig több malomgát is volt, amelyen a tutajok áthaladását — rőzséből vagy deszkából készített — surrantókkal segítették. Ugyanitt alkalmaztak terelő (bak)gerebeket is. Megemlítjük még, hogy a tutajozás megkezdése előtt komoly feladatot jelentett a Maros partján a megfelelő kikötőhelyek kialakítása és a bádeni munkások telepének a kiépítése is. Az erdei, így az óriástutajozás nélkülözhetetlen kelléke a vízfogó. A feladata: a vizet addig megtartani, amíg az a tutajozáshoz elegendő mélységet ér el. A víz a vízfogó felett, az úrr. gátudvarban gyűlik fel, majd az ún. gátvíz leeresztésével a tutaj az adott folyószakaszon áthalad. Miként már említettük, az óriástutajnak viszonylag sekély meder is elegendő volt, így a Görgény völgyében a legegyszerűbb, az ún. bádeni rendszerű vízfogókat építették — a bádeni munkások. Gátja fából épült, komolyabb alapozás nélkül, csak a mederbe beeresztett lét gerendasor tartotta. Az egész faácsolatot kövekkel töltötték ki, a víz felőli oldalon, az ún. vízfalat szintén fadeszkák, padlók védték a kimosódástól. A víz átengedésére, de még inkább a tutajok áthaladásának biztosítására surrantókat építettek. Tölgyfacölöpökre helyeztek pallókat, amelyeket kő- és rőzserakással is védtek az elsodrás ellen. A tutaj áteresztésére 8 m széles kapu (és surrantó) szolgált, amely kaput egyszerű gerendaszerkezettel lehetett nyitni és elzárni. Például az alsó-fancsali-völgyben épített bádeni duzzasztó vízfala 4 m magas volt, s az általa megfogott 11.620 m

3 víz mintegy 50-60 cm-rel duzzasztotta az alatta lévő folyót. Az említett vízmennyiség egy nap alatt gyűlt össze, s a kapun 2 órán át folyt le. Tehát az óriástutajnak ennyi idő alatt kellett áthaladnia, illetve elérnie a már nem duzzasztott, de mélyebb folyószakaszt. A tutajozási idény kezdete előtt még egy nagyon fontos dologról, a gúzsvesszőkről is gondoskodni kellett. Ezt télen vágott, esetleg már korábban szedett, de a fagyok beálltáig vízben áztatott, 3-4-6 m hosszú és 3-5 cm vastag fákból, bokrokból készítették. A vastag gúzsra (a 8-asra, melyből az elkészítés után 8-at fogtak egybe) főképpen tölgyet és nyírt, gyertyánt, a közepesre (a 12-esre) jegenye- és lucfenyőt, míg a vékonyra (a 23-asra) mogyorósarjakat használtak. Télen gúzskemencékben megpörkölték, hajlításra, kötésre al-