Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

OROSZI SÁNDOR: Album a görgényi tutajozásról

kalmassá tettek, majd az említett mennyiségeket egybefűzve, karikába kötve a felhasználásig gúzsszínekben tárolták. Térjünk most vissza a bekötőhelyig leszállított faanyaghoz, s a további útját onnan kövessük nyomon! A bekökőhelyeken többnyire már télen elkezdték a gúzslyukak befúrását. A fák első és hátsó végén — lyukasztófejsze és tutajfúró segítségével — lyukakat vágtak, ahová tavasszal elkezdték a gúzsokat befűzni. Magát a bekötést a folyó medrében végezték. Ehhez a mederben ászokfákat helyeztek el, amelyeket a patakhoz — az elsodrás ellen megvédendő — gúzsokkal rögzítették. Mindegyik szálfát a vele szomszédos fával két helyen kötötték össze, míg az elejét rákötötték az előző talpra, s hátuljára pedig a mögötte lévő talp elejét rögzítették. A talpakat úgy igyekeztek elrendezni, hogy a vékonyabb és rövidebb szálfából összeállítottak kerüljenek előre, a hosszabbak, vastagabbak pedig hátulra. Az óriástutaj legelső részét a vezértalp (az album összeállítói szerint: a tutaj „ormánya") képezte. Ezt 5 m hosszú, (13-) 16 x (13-) 16 cm-es 6 db ácsolt fából állították össze úgy, hogy a bükkfából készült hevederekkel három helyen is rögzítették, megkötötték. A fák elejére bükkfapallót erősítettek, amely a tutaj akadályokon való átjutását segítette. (Az összeállított, megerősített talp tehát akár merevkötésű tutajtalpnak is felfogható.) A vezértalpon volt még — clmozdíthatatlanul odaerősítve — a kormányrúd is. A kormányrudat, s így az egész tutaj mozgását a második részről, a kormánytalpról irányították. Ez is 6 m hosszú, merevkötésű tutajtalp volt, de már szélesebb, mint a vezértalp. Itt állt ugyanis a tutajvezető és egy vagy két segítője. Ők a kormányrúddal és más rudakkal, csáklyákkal igyekeztek a tutajt a folyó fősodrában megtartani, illetve a már említett kapukhoz, surrantókhoz. odaterelni. A tutajtalpak egymásutániságában kitüntetett szerepe volt még a tutajfékekkel ellátott talpaknak. Rendszerint három talpon helyeztek el fékeket, amelyek a szerelvényt elő-, közép- és utótutajra osztották. (Esetleg négy féket is felszerelhettek, s akkor két középtutaj volt.) Az utolsó tábla a „csikó", ahová a különleges méretű fákat kötötték. Az első 1 ektábla mindig a tutaj utolsó harmadában volt elhelyezve. (A fékek számozása hátulról kezdődött, mert a tutaj fékezését csak a hátsó végén szabad kezdeni.) A fékező tábla rendszerint rövidebb szálfákból állt, mint a többi tábla, s a közepére még a többinél is 4-5 méterrel rövidebb fát illesztettek. így a tábla hátulsó részén kialakították a féknyílást. A féknyílásban két zárpallót helyezhettek el, amelyekről fékezéskor — a kötőfa segítségével — a 2 m hosszú dörzsfék belecsúszott a vízbe, illetve annak aljára, a mederbe. A dörzsféket felül egy-egy keresztfa támasztotta ki (amihez gúzzsal kötötték hozzá), így az az alsó és a felső keresztfának nekifeszülve komoly ellenállást, fékezést tudott kifejteni. A fékezés megszüntetésekor a felső keresztfát egyszerűen kiütötték, mire a dörzsfék a mederből kiemelhető, s újra (a keresztfa visszahelyezésével) fékezésre kész helyzetbe hozható volt.