Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

SZABÓ LÁSZLÓ PÉTER: Talajművelési módok és rendszerek fejlődése az aszály elleni védekezésben Magyarországon

A henger •— az eke és a borona mellett — a legismertebb talajművelő eszköz volt. Elterjedésének kezdete nálunk a nagybirtokon a XIX. század elejére, a paraszti gazdaságokban a század utolsó harmadára tehető. Nem véletlen az egybeesése a mélyebben járó vasekék és a vetésforgós rendszer elterjedésével. A henger talajtömörítő munkáját a mélyebb szántás tette szükségessé. Alkalmazása a felszántott és még nem ülepedett, üreges talaj gyors kiszáradását gátolta me|, lehetővé tette az egyenletes vetést, és télen a felfagyás okozta károkat csökkentette. 1 A rosszul sikerült, rögös szántás elmunkálásában is nagy segítséget jelentett. Igaz, erre már nem a klasszikus hengert, hanem inkább tüskés hengert vagy különféle (Ahlborn-, Croskill- stb.) rögtörőt használtak. Amennyire hasznos tudott lenni, annyira komoly hibákat is követhettek el használatával. A nedves talaj hengerezése kiszárította és kérgessé tette a talajt. Ez utóbbi tulajdonsága és a hantos szántás helyrehozatalában betöltött szerepe vezetett olyan szélsőséges nézetek elterjedésére, hogy „a henger fölösleges, csak önámításra szolgáló és hanyag mívelést palástoló eszköz, melyet minden gazdaságból ki kellene küszöbölni.'" A hengerről alkotott vélemény, hogy „szükséges rossz", természetesen nem a henger, hanem a helytelen alkalmazás következménye volt. A boronák is nagy változáson mentek át. A nagymúltú tövisboronákból fejlődtek ki a különböző fogasok és porhanyító boronák. A boronák között jelent meg a tárcsa is, mely a későbbiekben nagy szerephez jutott, mint a szárazgazdálkodás egyik eszköze. Az első tárcsákat (a Randall-féle kerekes borona, 1885.) (26. kép) még mint „különösséget" említik, és alkalmazásukról csak annyit írnak, hogy „a rögöket átszeli és a szántás után rögaprítóként hat." A tárcsa sokoldalúsága a „Batávia" porhanyító kapcsán került szóba. Ez az acéltányérokból álló, önműködő tisztítókészülékes eszköz kis vonócrőigénye révén a kemény föld fellazítására is alkalmas volt.

34 A tarlóhántás mellett a tavaszi talajművelésben is nagy hasznát lehetett venni. Különösen a „problematikus" sziktalajok esetén, ahol az ekés művelés jó minőségű elvégzése csak nagyon szűk időhatárok között volt lehetséges. Egyenletes munkamélysége — a vetőgepes vetés számára is alkalmas — jó minőségű magágy készítését tette lehetővé.

35 A tarló feltörésének előnyei — a talaj vízvisszatartó képességének növelése, a tarlón a növényi élet megszüntetése és a gyomok irtása — ismertek voltak, de akkoriban a tarlóhántásra használt hármas ekékkel — a munkacsúcs miatt — nehezen lehetett elvégezni. A keresztek egy sorba állításával próbálták a tarlót minél előbb művelhető állapotba hozni.

36 A kellő időben történő tarlótörés végrehajtását a művelés mélysége is befolyásolta. A tarlószántás vagy tarlóhántás körüli vitában az előbbit támogató vélemények alapja az volt, hogy a gyommagvak mélyen aláforgatva a földben elkorhadnak, és így nincs szükség a csírázást elősegítő sekély művelésre.

37 A fentiekkel ellentétben a gyommagok hosszú évekig képesek megtartani csírázóképességükel a föld alatt, ezért sokkal célszerűbb a tarlóhántás, ami elősegíti a csírázásukat, és így a terület megtisztítását a