Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)
OROSZI SÁNDOR: Államerdészeti erdőtelepítések Szabadka város határában (1896-1918)
A fafajokat vizsgálva azonnal kitűnik, hogy túlnyomóan akácot ültettek. A többször sarjaztatott fekete nyárasok ekkorra már kiöregedtek, senki sem gondolt a viszszahozatalukra. Az őshonos kocsányos tölgy ültetését pedig a lecsapolások nyomán bekövetkező általános talajvízszint-süllyedés tette csaknem lehetetlenné. Az erdőfelújítások és erdőtelepítések főfafajává tehát az akác vált. Ezt ösztönözte a csemete viszonylag könnyű nevelhetősége, s fájának sokoldalú felhasználhatósága. Akácot a homoktalajok jelentős részére lehetett ültetni, ott jó növekedést mutatott. Ugyancsak fontos szempont volt még az is, hogy két-három alkalommal gyökérsarjakról jól újult, így a Szabadka környékén is általánosnak mondható sarjerdő üzemmódnak kiválóan megfelelt. Igaz, már ekkor látták, hogy az akác hosszabb távon rontja a talaját, sőt az akácpajzstetű fellépése erdővédelmi problémákat is felvetett, de a századforduló körüli időszakra mindenképpen az akácültetés a jellemző. Az akácnak már nem megfelelő, gyenge termőhelyekre, például a buckatetőkre és egyéb száraz részekre KISS Ferenc a fekete- és erdeifenyő ültetését javasolta. A fenyők „élelmességében" bízva remélte a fák megtelepítését olyan helyeken is, ahol korábban fatenyészetre nem nagyon gondolhattak. Igaz, a feketefenyővel végzett erdősítés kat. holdanként nem 32, hanem 40 K-ba került, de KISS Ferenc szerint ezt az akácerdősítésnél mutatkozó nyereség fedezte. így a fenyvesítésnek pénzügyi akadálya sem volt. Az említett fafajokon kívül a mélyebben fekvő foltokban próbálkoztak amerikai dió és amerikai kőris, továbbá nyár- és fűzfélék, illetve nyír ültetésével. A szikes részekre neveltek tamariskát és bálványfát is. A fafajmegválasztásra fokozatosan alkalmazni kezdték KISS Ferenc megfigyeléseit. KISS a szakirodalomban 1911-ben és 1913-ban közölte módszerét, 1 amely szerint a lágyszárú növényzet alapján egy adott területről eldönthető, hogy milyen talaj- és vízviszonyokkal rendelkezik, azaz oda melyik fafaj ültethető. Például a magyar csenkesszel (Festuca vaginata) jellemzett területre feketefenyő, a kunkorgó árvalányhajjal (Stipa capillata) jelzettre pedig mind feketefenyő, mind akác ültethető. Az erdősítések előtt két évig mezőgazdasági előhasználatot alkalmaztak. Az első évben kapásnövényeket ültettek (természetesen csak ott, ahol nem futóhomokkal volt dolguk). Ezzel a talaj levegőzését és a gyomok kipusztítását kívánták elérni. A második évben kalászost termeltek, ami után szántottak, majd ősszel ültettek. (Feketefenyő esetében KISS Ferenc a kora tavaszi, február végi, március elejei ültetést ajánlotta.) Az ültetést követően még két évig tartott a mezőgazdasági közteshasználat úgy, hogy a csemeték sorát évente kétszer megkapálták. A talajelőkészítéssel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy az 1879. évi erdőtörvény 5. §-a tiltotta a futóhomok álló (véd)erdőkben a tarvágást. Pedig a tuskóirtásos döntés, a tarvágás mindenképpen előfeltétele volt a helyes talajelőkészítésnek. ILLÉS Nándor fellépésére, a delibláti és szegedi tapasztalataira hivatkozva azonban a törvény ezen rendelkezését ott, ahol ténylegesen biztosítottnak látták a homoki erdők felújítását, nem alkalmazták.