Szakács Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1990-1991 (Budapest, 1991)

SZAKÁCS SÁNDOR: A fordulat éve és az ötvenes évek

csőd. (1948-ban már nem volt birtokkategória, amelyik kevesebb adót fizetett volna, mint a Horthy-rendszerben, 1953-ra ez újabb két-háromszorosra bővült.) A "kulturális forradalom" orosz genezise eredetileg egy 80 százalékban analfabéta népesség írás-olvasás tudományába való fordulatszerű átvezetését célozta meg. Magyarországon viszont mint köztudott, már a háború előtt (vagyis az ún. Horthykorszakban) megszűnt - azaz technikai minimumára szorult vissza - az analfabetizmus. A sztálini kulturális forradalom nálunk ekkor már csak a hagyományos és egészében sikeres iskolarendszer új céloknak megfelelő átalakítását, mindenekelőtt ideológia átállító, átnevelő, illetve agyátmosó funkciójú átalakítását jelentette. Egyszerre jelentette a kapuk tágra nyitását, politikai szempontok előtérbe helyezését a kiválasztásnál, tehetségnyitást és nem kevésbé hatékony kontraszelekciót, az értelemnek, az önálló gondolkodásnak leértékelését, egyoldalúan az ideológia hatálya alá vetve az iskola természetes szocializációs képességét, visszavetve minden tanítási, tanulási mód legfőbb értékét a kreativitást, az önálló, a független gondolkodásra való nevelést, főleg pedig ennek ügyét. (Amiből ma legnagyobb talán a szükség.) A védelmi képesség vagy a háborúra való felkészülés kérdéskörét tekintve ugyancsak rövidre fogva - merülnek fel a következők: 1. Ezt a célt eredetileg a többi feltételeként állították a tervbe. Gyakorlatilag azonban - végeredményben - minden más célt ennek rendeltek alá, vagyis így paralizáltak. 2. Már (legkésőbb) 1953-ra újraértékelődött a hagyományos és a minőségi fegyverkezés stratégia funkciója. A tömeges selejttel gyártott és tömegesen használhatatlan tömegeszközök jó része ezért is feleslegessé, végeredményben teljesen tékozló jellegűvé vált. Végeredményben az úgynevezett ötvenes évek, amelyek sok következésükben a későbbi évtizedekre is vagy változatlan hatással, vagy változó körülmények közt, de hasonló hatállyal iktatták ki a gazdasági racionalitás nem egy, ma is hiányolt fontos elemét, már 1953-ig oly káros és kóros tömegegyüttest működtettek, aminek előbb vagy utóbb a csődnek ilyen vagy olyan változataiba kellett torkollnia. Ilyen volt 1952 vége és 1953 eleje. Ilyen 1956 nyara. És a hason okokra visszavezethető összes többi. Visszatekintve történeti távból, úgy tetszik, az ötvenes évek nem egyszerű zsákutcát képeztek, hanem egy történelmi - egyszerre nemzeti és egyszerre térségi katasztrófát, vagy elgalábbis annak egyik első, alaprakó fázisát. Míg ez alaprakó fázisnál is súlyosabb következményekkel járt, hogy ennek jellegére és következményszerű szerepére szinte mindmáig nem ébredt tudatára a katonai hatalmat és ennek térségi képességeit magára vállaló politikai vezetés. Főként atekintetben nem, hogy a zsákutcából jószerencsével legalább vissza lehet fordulni, a katasztrófából viszont, legalább is abba az irányba, ahonnan az ismét sújthat, nem érdemes, sőt nem is szabad. A házat (vagy hazát), amire hegy omlott rá, úgy kell - kellene végre - újra építeni, nehogy ugyanaz a hegy omolhassék rá megint és újra.