Szakács Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1990-1991 (Budapest, 1991)
SZAKÁCS SÁNDOR: A fordulat éve és az ötvenes évek
telepítettek rá egy eredetileg a szakirodalom által "ázsiai típusú"-nak nevezett, elvonó jellegű" olyan adórendszert, amihez képest a cári - az akkori körülményeket tekintetbe véve - relative határozottan méltányosnak volt tekinthető (később publikált szovjet források szerint is). A kolhoz - vagyis a "közös gazdaság" - elnevezésű elvonási rendszer ugyanis olyan "eredeti" sztálini találmány, amit LENIN is, élete végén, szövetkezett leveleiben nemcsak nem is említett, de mint olyan kényszerformát, ami szükségként is polgárháborús, egyértelműen elvetett. SZTÁLIN viszont azért nem vetette el, mert különben indokolhatatlan külön hatalmának egyedül valaminő polgárháborús kényszer tudott ésszerű látszatot adni. Legjobb tudásunk szerint azért látta meg, de teljesen más okból tudta "megoldani" a 20-as, 30-as évek Szovjetuniója akkor legnagyobbnak tekintett dilemmáját: Egyrészt a NEP-kori parasztgazdaság és az ehhez kapcsolt hagyományos falusi igazgatás - a falu sikeres új árutermelői - egyértelmű térnyerését a szegényparasztból, vagy az alattievőkbői verbuvált (eredetileg rekvirálásra vagy hason feladatokra összeállított) szovjetekkel szemben. Főként pedig azt, hogy - lényegileg már a földosztással, különösen pedig az ennek értelmet adó NEP-pel - a hatalom két ágra szakadt: bolsevikok bírták a puskát, a paraszt a gazdasági alapot, az akkori szovjetgazdaság közgazdaságilag számító egyetlen fondját, tényleges halmozásra alkalmas bázisát. A sztálini rendszer a kettőt (a hatalom e két ágát, az értékszerzésre alkalmas puskát és az értéktermelő falugazdaságot) úgy egyesítette, hogy az utóbbit egyértelműen az előbbinek, vagyis az értéktermelést az értékszerzés katonai technikája hatálya alá helyezte. Rákosiék ezt vették át, s ezzel vetették szét az élelemtermelés, minden társadalom belsőleg főereje legjobb történelmi energiáját, s kezdték el pusztítani vele a történelmileg kialakult társadalmi újratermelődés tömegbázisát. Csak két adat kell mindehhez. Agrárexportőrből ettől kezdett az ország aktív és masszív agrárimportőrré válni (azaz vált képtelenné a társadalmilag elengedhetetlen ellátási minimum biztosítására). A másik, hogy a termelési tényezők addig jól működő hagyományos összhangjának teljesen kalandor jellegű szétvetése, és a hozzá kapcsolt ázsiai-típusú elvonás kíméletlen érvényesítése miatt az 1952/1953 (egyébként általános térségi) ellátás mélypontján példátlanná vált a földtől való menekülés és 1,2 millió parasztcsalád kétharmada (erre sem maradt korábbról feljegyzett példa) kenyér- és vetőmag nélkül maradt, vagyis minden remény nélkül nézett a (különben rózsaszínűre pingált) ínséges időbe. A mezőgazdaságban sztálini típusú un. szocialista átszervezése történelmileg, üzemileg, technikailag, eredményesség, főleg pedig társadalomtörténeti következményei tekintetéből a katasztrófa, itthon az ötvenes évektől érvényesített, másik fő eleme volt (a sztálini típusú iparosító politikáé mellett). A gazdaság és társadalom produkcióképességének eddig körvonalazott feldúlása természetesként adta a jóléti visszaesést. Az eredetileg ötven százalékos (ötévre tervezett) életszintnövekedést a bérből élőknél már 1953-ban hivatalosan is 20-22 százalékos reálbércsökkenés, a parasztságnál 40-50 százalékos (rétegenként ennél is nagyobb) - a tervezetthez képest 50-70 százalékos - jövedelemvisszaesés mérte: a
