Szakács Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1990-1991 (Budapest, 1991)
SZAKÁCS SÁNDOR: A fordulat éve és az ötvenes évek
A magyar történetben (vagy a történet ötvenes évekbeli első felszámolási kísérletében) az első ötéves terv, mint törvény, a fení\fogalmázott funkciót volt hivatott betölteni. Az-mint ismert-célúi tűzte a szocializmus építésit a város mellett falun is, vagyis a szovjet politika, az akkori sztálini rendszer teljes átvételét - már ami a lényeget, az alapokat, a részleteket, velük a nüanszokat is illeti. A történeti problémák jelzésére néhányat, ami alkalmasnak tetszik a rendszerbeli jellegzetességek érzékeltetésére is, kiragadunk ebből. A szocializmus lenini terve sztálini kivitelezésének hazai megfelelője (is) külön emelte ki a "szocialista iparosítást", a mezőgazdaság "szocialista" átszervezését, a népjólét állandó emelését, a kulturális forradalmat, a honvédelmet - több más közt. A szocialista jelzőnek mindegyik esetben azonban kb. akkora értéke volt, mint mondjuk, ha szocialista matematikáról, szocialista villanykörtéről, s hasonlókról beszélnénk. Iparosítani ugyanis mindenféle ideológiától függetlenül érdemben azt jelenti, hogy ipari fejlesztéssel fokozzuk az ország, a nép jólétét, jóléti versenyképességét, s mindennek - főleg pedig szuverenitása - biztonságát. Rég kimutatták, hogy hazai vonatkozásban ilyenről, vagy erről szó nem volt. A lényeget tekintve - szabadon improvizálva - az úgynevezett szocialista iparosítás az ötvenes években valójában a magyar iparfejlődés XIX. századra való visszavetésének volt olyan esete, ami összességét és csúcstechnikát termelő képességét tekintve sem érte el a századforduló, jó fél századdal korábbi iparosító politikájának fent jelzett értékszintjét. Ellenkezőleg, inkább ez az "iparosítás": hasztalanul nyelte el a más területeken termelt nemzeti jövedelem és lehetséges nemzeti jólét túlnyomó részét. Ez az iparosítás nem számolt azzal az adottsággal, hogy az ország nyersanyag- és energiaszegény. Ez az iparosítás kezdettől a katasztrófapolitika egyik első, ilyenként is megkülönböztetett eleme volt. A következő kérdésre térve: Valóban át kellett volna szerveződni hagyni a negyvenes évek (földreform utáni) mezőgazdaságát - üzemileg, technikailag, sőt termelési struktúráját, szervezeti, önszerveződési módjait tekintve is. De nem a társadalmi, gazdasági és természeti erők - általában is a termelési tényezők összhangja - sikerének szempontja vezérelte az átszervezést, s nem a sztálinit Itt is egy jellegtelenítő, tragikus oktalanság egykori és részben máig ható következményéről kellene szólni. Statisztikai adatok igazolják, hogy a magyar mezőgazdaság (struktúrájától szinte függetlenül, de az orosztól jellegében eltérő agrikultúrája miatt) a cári időktől mindmáig felette állt viszonyítási partnerének. A hagyományt és annak társadalmi erejét képező hazai rendszer vitalitását és értéktermelő képességét mutatja, hogy éhinség nélkül vezette át az országot a háború utáni ellátatlanságból (amellett volt mikor milliós szovjet haderőt is élelmezett) a földreform után az újjáépülés fázisába. (Azaz 1945-1948 viszonylatában európai léptékben is egyedülállónak tekinthető sikert, sikereket tudott felmutatni.) Erre az európai mércével mérve is megkülönböztethető értéktermelő struktúrára
