Szakács Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1990-1991 (Budapest, 1991)

SZAKÁCS SÁNDOR: A fordulat éve és az ötvenes évek

kell zárni. A hatalmat azért nem lehet megosztani a parasztsággal (és annak egyetlen rétegével sem), "mert akkor - hangzott az egykori indoklás - az állam megszűnne a szocializmus" vagyis, amit ez akkor mint gyakorlat jelzett: a sztálinizmus "megvalósításának fegyvere lenni". Szovjet tapasztalatból is tudták, hogy a sztálinizmus enélkül nem megy. Ezért "nem lehet rábízni a parasztságra" a mezőgazdaság átalakítását a kollektivizálás (egykori megfogalmazással: "a szocializmus vágányára"). Ezért kell - állították - "felszámolni azt a felfogást, hogy a munkásosztály" (itt a vezető csoport) "megosztja a hatalmat más osztályokkal" (vagy rajta kívül akárkivel). Azért kell felszámolni, indokolták, mert ebben a felfogásban még maradt maradványa annak a nézetnek, miszerint a "népi" demokrácia "nemcsak formájában, hanem lényegébenfunkcióiban is különbözik a szovjetállamtól." - Noha erről szó se lehet. S ez az a pont, ahol megragadható az igazi fordulat a hazai adottságok semmibe vevésére, a hazai társadalmi érdekeknek a sztálinizmus külön érdekei alá rendelésére, a múlt s vele a belőle fakadó társadalom, műveltség, tudás, közösségi normák és intézményeik teljes semmibe vételére. A nemzeti jelleg feladására. Ettől kezdve érvényesített felfogás, vagy inkább utasítás szerint a résznek úgy kell az egészet szolgálnia, hogy feladja magát benne. Vonatkozik ez osztályra és népre, nemzetre, és minden nemzedékre. És minden a nemzetköziség jegyében egységesül, annak pontos végrehajtása szerint, ahogy SZTÁLIN definiált (fogalmak közé szervezett) értelmezési rendet: nem esetként, hanem a dolgok végső értékeként. Ez esetben így: "Internacionalista az, aki fenntartás nélkül, ingadozás nélkül, feltételek nélkül kész megvédeni a Szovjetuniót, mert a Szovjetunió a forradalmi világmozgalom bázisa, ezt a forradalmi mozgalmat pedig lehetetlen védelmezni és előbbre lendíteni, ha nem védelmezzük a Szovjetuniót. Mert aki a világ forradalmi mozgalmát a Szovjetunió megkerülésével és a Szovjetunióval szemben szándékozik védelmezni, az a forradalommal kerül szembe, az okveüenül a forradalom ellenségeinek táborában köt ki. (És - persze - úgy is kell bánni vele.) A kör ezzel lényegileg be is zárult. (Szabadon lehetett választani ugyan "helyes" és "helytelen" között, de előre megmondták, hogy választani - valami okból mégsem ajánlatos, s ha mindennek ellenére megtenni mégis szándékodban állna: magadra vess!) Az ötvenes évekre - a katasztrófapolitika első magában is katasztrofális szakaszára - való átmenet, mindennek ellenére nem látszott simának. Annyira ellentétes volt ugyanis a korábbi politikával és pártprogrammal, hogy legalább formailag némi átváltási időre volt szükség. Egyrészt azért, hogy rutinszerű technikával ki lehessen mutatni, az újakkal összhangba nem hozható korábbi megítélés egyike, másika, vagy - szükség szerint - maga az egész, miért volt hibás. Másrészt, hogy az új elgondolásokat törvénybe lehessen foglalni: így aki nem fogadja el őket, nem valami politikai ellenzék, hanem törvényszegő, akivel - propagandisztikus és megfélemlítési okokból -jogszerűen is (azaz formáljogszerűen is) el lehet járni. A hagyományos burzsoá jog oktalan részleteivel pedig a proletariátus öklének - azaz az öklöt megtestesítő egész intézményi rendszemek és elnyomó apparátusnak - a proletárdiktatúra jelzett jellegéből következőleg eleve nem kell bajlódnia.