Pintér János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988-1989 (Budapest, 1990)

BALASSA IVÁN: A magyar sertéstartás történetének néhány kérdése

támaszkodva MATOLCSI János a kérdésben így foglalt állást: „Más kérdés azonban az, hogy tartottak-e őseink sertést régi hazájukban (Levédiában és Etelközben), s erre határozott igennel felelünk, és megint más kérdés az, hogy a honfoglaláskor hoztak-e magukkal, amit bizonyítani nem tudunk."

17 Ezzel nem zárja ki a lehetőséget, legfeljebb a végleges bizonyítást halasztotta egy későbbi időre. A középkori Magyarország XI. század elejéről származó oklevelei szólnak a kanászokról, a sertésnyájakról, bár ez utóbbinak száma a lábasjószágokhoz viszonyítva kisebb lehetett.

18 A sertéshús fogyasztásának korántsem volt akkora a mennyisége a magyar középkorban, mint a későbbi évszázadokban. Ez azzal is összefüggött, hogy a vaddisznóhoz sokkal közelebb álló fajták húsa, szalonnája rágós volt, s aki tehette, szívesebben fogyasztotta a jobban megfőzhető, puhább szarvasmarha vagy juhhúst. Többek között ezzel is indokolható, hogy a Kárpát-medencében a honfoglalás kori és Árpád-kori sertéscsontok aránya alacsony a szarvasmarhához viszonyítva, de még a lovat vagy a juhot sem mindig éri el. így felgyői (Csongrád megye) ásatásokból (X-XII. század) a sertéscsontok százaléka 12,3 (a szaravasmarha 32,1, juh, kecske 18,2, ló 15,6 %). Érdemes azonban megjegyezni, hogy a fiatal malacok, süldők 48, a felnőtt egyedeké 48 %-ot tesz ki, amiből már bizonyos tenyésztési arányra lehet következtetni. Az Árpád-kori lelőhelyekről előkerült sertéscsontok aránya már valamivel magasabb az ország különböző területeit figyelembe véve: 16,6 % (a szaravasmarha 31,8, a ló 20,5, juh, kecske 14,5 %),

19 Ekkor már a sertés százaléka meghaladta a sztyeppéi részesedés arányát. Ez nemcsak azt mutatja, hogy a mennyiség növekedett, hanem a jobb húst adó fajták elterjedésével nőtt annak a fogyasztása is. Nem kívánok most az egyes sertésfajták vizsgálatának útvesztőjében tévelyegni, csupán az eddigi irodalom egy megállapítására szeretnék utalni. GYÖRFFY István írta az alábbiakat az 1930-as évek közepén: „Kétféle ősi tájfajta volt, a 'bakonyi' és a 'szalontai'. Amaz erdei, emez inkább mocsári."

20 Valóban kétféle disznótartás alakult ki: az egyik a mocsári, a másik az erdei vagyis makkoltatásos, amint azt SZABADFALVI József egyik munkájában részletesen is bemutatta.

21 Ezek mellett természetesesn élt a házi moslékon való nevelés, a malmok hulladékán történő hizlalás, de az előbbi két alapformához képest ezeknek sokkal kisebb volt a jelentőségük. A mocsári és az erdei, makkoltatásos tartást néha össze is kapcsolták. Ugyanis vannak arra adataink, hogy tavasztól szeptember végéig a mocsarak környékén, a folyópartokon tartották a nyájakat, majd Szent Mihály napjától (szept. 28.) december elejéig a közeli vagy távolabbi makkos erdőkbe hajtották őket. A feljavított disznókat eladták vagy karácsonykor levágták. Ha nem esett nagy hó, akkor januárban új kondát, többnyire süldőket hajtottak az előbbiek helyébe. E két tartásmódnak a terminológiában is meg lehet találni a nagy régiségre 17 MATOLCSI J. 1982.271. p. 18 SZABADFALVI J. 1971.283-284. p. 19 MATOLCSI J. 1982.327. p. és 40. táblázat. 20 GYÖRFFY 1.1941.2:85-86. p. 21 SZABADFALVI J. 1971. passim.