Pintér János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988-1989 (Budapest, 1990)

BALASSA IVÁN: A magyar sertéstartás történetének néhány kérdése

és Szeret folyók között elterülő steppén a VIII-X. században viszonylagosan kisebb volt, mint korábban bárhol, ahol vallási okok nem tették egyáltalán kizárttá a sertés tartását és húsának fogyasztását."

13 Mindez azt mutatja, hogy a magyarok sertésállománya közvetlenül a honfoglalás előtt jelentős mértékben csökkent. Már egy korábbi munkámban

14 utaltam arra, hogy amikor egy félig letelepült nép harccal együttjáró vándorlásra kényszerül, akkor annak nagyállattartó nomádokat idéző vonásai megerősödnek, hiszen állatállományából elsősorban ezt tudja magával vinni. VAJDA László könyvének tanulmányozása során jöttem rá, hogy hasonló gondolat WISMANN, H. munkásságában már korábban is felbukkant, aki a következőket állapította meg: „...selbstverständlich treten in Zeiten von kriegerischen Wanderungen und Einbrüchen hirtentümlichen Züge stärker hervor als sonst."

15 Ez okozhatta a magyarok esetében is, hogy pásztoroknak, mégpedig nomád pásztoroknak nézték őket, amikor a Kárpád-medencében megjelentek, amit a nagyszámú nyájaik még megerősítettek, hiszen gazdaságuk elsősorban erre alapozódott. A korábbi történetírás, majd a néprajz is ezt a „nomádság"-ot hangsúlyozta, annál is inkább, mert ez a nemzeti dicsőséget jobban szolgálta, mintha az ősök egy részét letelepült földművesként ábrázolták volna. A népvándorlás során keletről nyugatra tartó népek többsége nomád állattenyésztő volt, de Kelet-Európában, illetve ha eljutottak, a Kárpát-medencében jelentős életforma változáson mentek át. Ez a terület az, melyet MATOLCSI János „nomádmarasztaló" gyepként emleget és végső eredményként megállapítja: „Nem egy nép tehát éppen Kelet-Európában szakított a nomád életformával."

16 Ez vonatkozik a magyarokra is. A magyar honfoglalás megindulásában kétségtelenül bizonyos szerepet játszott a klímaváltozás, a legelők fogyása, de igazi kiváltója mégis a besenyő-bolgár támadás lehetett. Ez 889-ben és 895-ben érte a magyarságot és jelentős veszteséget okozott ember- és állatállományban egyaránt. Az sem lehet kétséges, hogy az útrakelő honfoglalók elsősorban lovat, szarvasmarhát tereltek magukkal, mert ilyen nyájakkal tudtak naponta hosszabb időn át nagy távolságot megtenni. A korábbi néprajzi, történeti irodalom tagadta, hogy a honfoglaló magyarok a Kárpátok hágóin sertéseket is hajtottak volna, ezt a viszonylag újabb mezőgazdasági szakirodalom is igyekezett alátámasztani. Az indokok között szerepelnek, hogy nehéz együtt tartani, más háziállatnál kisebb utat tudnak megtenni, fiadzás idején nemcsak rendkívül ingerlékenyek, hanem félrevonulnak, elkalandoznak stb. De már HERMAN Ottó is kifejtette, hogy a ridegen tartott sertés sokkal többet bír el, mint azt egyesek feltételeznék. HANKÓ Béla is amellett foglalt állást, hogy a honfoglalók sertésnyájakat is hozhattak magukkal. Mindezekre, de elsősorban saját kutatásaira 13 MATOLCSI J. 1982.223. p. 14 BALASSA 1.1973.270. p. 15 VAJDA L. 1968.87. p. 16 MATOLCSI J. 1982.197-198. p.