Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1986-1987 (Budapest, 1987)

TANULMÁNYOK - Bökönyi Sándor: Szarvas 1. lelőhely, egy késő-újkori teleprészlet állatmaradványainak archezoológiai vizsgálata

egy tonnát is elért súlyú őstulokból is előfordult egy-egy, gyakorlatilag teljesen hústalan első ujjcsont és feldarabolt metacarpusdarab.) Szokatlan viszont, hogy sem gímszarvasból, sem őzből egyetlen agancsdarab nem került elő, pedig ezt az eszközkészítésre kiválóan alkalmas nyersanyagot nemcsak egy-egy állat elejtésekor tartották meg, de — számos példa szerint — a vetett agancsokat is gyűjtötték. Az előkerült csontanyagból meghatározott fauna — legalábbis a csontanyag nagyságához mérten — gazdagnak mondható. A 2. táblázatban közölt faunalista szerint a háziállatok közt az újkőkori Európában tartott mind az öt faj előfordul, a vadállatfaunában viszont nyolc faj található, közülük hét a neolithikus vadállatfauna leggyakoribb fajai közülük valók, a nyolcadik, a bölény azonban igen ritka s előfordulása az Alföldön meglepetésnek számít. A viszonylag kis számú csontanyag, melyben egyébként a két időszak csontjait nem minden esetben lehet szétválasztani, nem nagyon teszi lehetővé a különböző fajok viszonylagos gyakoriságának, tehát az állattartásban és vadászatban való jelentőségének meghatározását, miután ezek a mennyiségek statisztikai szempontból nézve nem szignifikánsak. Ennek ellenére a háziállatok közt a tiszai kultúrából megszokott kép (BÖKÖNYI, 1959, 1974, 1984, 1985b) figyelhető meg, magas szarvasmarha-gyakorisággal, sertéssel a második, juhkecskével a harmadik helyen és jelentéktelen mennyiségű kutyával. A Battonya-Gödrösökön (BÖKÖNYI, 1985b) tapasztalt gyakoriságviszonyoktól ez meglehetősen távol áll, ott ugyanis a szarvasmarha, juh-kecske és sertés közel azonos számaránnyal szerepelt, enyhe sertés túlsúllyal, viszont az is kétségtelen, hogy a szarvasi lelőhely a szakáiháti csoport késői, már a tiszai kultúra felé vezető időszakából való. A vadállatfaunában tapasztalt kép viszont már jobban emlékeztet a Battonya-Gödrösökön tapasztaltakra, bár az őstulok a neolithikumban megszokottan igen gyakori, mellette az őz és főként a vaddisznó is szép számmal fordul elő. Az őznek ez a feltűnő gyakorisága talán a békési régió specialitása, ezt más, eddig még nem publikált leletanyagokon is megfigyelhettük; hogy az aztán környezeti adottság, vagy egy különleges vadászati típussal függ össze, egyelőre még nyitott kérdés marad. Ami az egyes fajokat illeti, a szarvasmarha és vad formája, az őstulok bár kétségtelenül töredékes, de mérhető darabokban bőséges csontanyaggal képviselt. A szarvasmarhacsontok közt egy szarvcsapdarab is előfordul, mely nagy méretű, erősen hajlott és lapított szarvcsapra utal. Sajnos, nem mérhető, alakja alapján nem lehetetlen, hogy egy ökörből származik. A szarvasmarhák kasztrálását a késő újkőkorból először Krysiak írta le (KRYSIAK, 1950—51, 1952), majd Nobis (1954) erősítette meg. MÜLLER (1964) a közép-németországi lineárbandkerámiás lelőhelyeken feltűnően nagy mennyiségű ökröt talált, s ebből MURRAY (1970) arra vélt következtetni, hogy az idő tájt a marhát Európában már igavonó állatként használták. Erre azonban máig közvetlen bizonyítékunk nincs.