Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1986-1987 (Budapest, 1987)
TANULMÁNYOK - Bökönyi Sándor: Szarvas 1. lelőhely, egy késő-újkori teleprészlet állatmaradványainak archezoológiai vizsgálata
Az egyetlen, teljes hosszában megmaradt szarvasmarhacsont egy jobb oldali metacarpus, melynek 200.5 mm-es hosszából MATOLCSI (1968, 1970) módszerével egy 123,9 cm-es marmagasságú egyedre következtethetünk, mely a metacarpus 29.43-as Nobis-indexe (NOBIS, 1954) alapján valószínűleg tehén. Ez a testnagyság egyébként a magyarországi újkőkori szarvasmarháinak kb. 127 cm-es átlagos marmagasságának (BÖKÖNYI, 1974) jóval alatta van. Hasonlóan kis testű egyedekre utalnak a metatarsusdarabok méretei is, viszont több más csont, így elsősorban a metacarpusdarabok nagy testű, az őstulokhoz nagyságra igen közelálló egyedekre mutatnak. Közülük némelyik a vad- és házimarha közti átmeneti egyedből is származhat, ami valószínűsíti a szarvasmarha helyi háziasítását, ami nem meglepő, hiszen régóta ismert (BÖKÖNYI, 1962,1969, 1974), hogy a Nagyalföld a szarvasmarha európai háziasításának egyik — ha esetleg nem — legfontosabb központja volt, miután vad formája, az őstulok, itt élt legnagyobb mennyiségben. A lelőhely őstulokcsontjai közt egy 47 mm-es hosszúságú alsó M3 nagy testű, a többi csont közepes, vagy kis testű egyedekre utal. A kis kérődzők közül csak a juh mutatható ki teljes bizonyossággal, a kecskenem, ez utóbbit azonban minden bizonnyal tartották a telepen, mert minden nagyobb állatcsontanyaggal biró újkőkori lelőhelyen előfordul. A juhesontok a szokott kis testű, neolithikus juhokra mutatnak, Zalkin módszerével (ZALKIN, 1961) meghatározva egy 122.5 mm-es hosszúságú metacarpus 59.5 cm-es, egy 135 mm-es hosszúságú metatarsus pedig egy 63.2 cm-es marmagasságú egyedre utal. Mindkettő jól beleillik a közép- és délkelet-európai neolithikus juhok nagyságvariációjába (BÖKÖNYI, 1974, 1978). A sertéscsontok közt feltűnik egy nem teljesen kifejlett (szubadult) egyedből származó agykoponya, mely erősen megnyúlt, egynes profilvonalú, keskeny alakjával primitív sertésre mutat. Mindamellett a helyi háziasítás nehezen képzelhető el, miután valamennyi sertéscsont kis testű állatokból való, s a helyi háziasításra utaló átmeneti egyedek csontjai az anyagban nem fordulnak elő. Egyébként a sertéscsontok közt a nem három esetben állapítható meg: két esetben emséről, egyben pedig kanról van szó. Ilyen kis leletszám mellett azonban ebből semmiféle következtetést nem lehet levonni. A vaddisznócsontok közt közepes és nagy testűekből származók egyaránt akadnak, az utóbbiakat egy-egy 56, ül. 56.5 mm-es legnagyobb hosszúságú astragalus képviseli. Sajnos, a kis számú anyag nem teszi lehetővé a helyi háziasítás meglétének vagy hiányának bizonyítását. Kutyából egyetlen jobb oldali mandibula ramusdarabja került elő, mely kis testű egyedből származik, egyéb következtetésekre nem ad alkalmat. A lelőhely és a csontanyag legnagyobb szenzációja, egy jobb oldali bölénymetacarpus előfordulása. Míg ugyanis a pleisztocénban a bölény gyakoriságra messze felül múlta fajrokonát, az őstulkot, a jégkorszak végének drasztikus klímaváltozá-
